2016. szeptember 18., vasárnap

He Used To Be Mine

„Annyit szenvedtem, a szívem már annyit vérzett azon az ezer és egy éjszakán, amikor fölriadtam, és vártam, hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban, belépjen a szobába, lefeküdjön mellém, és ne szóljon egy szót se. Megfogadtam, hogy ha ez valóban bekövetkezik, nem fogok kérdezni semmit, csak megcsókolom, azt mondom neki, hogy „szép álmokat, szerelmem”, és másnap együtt ébredünk, kézen fogva, mintha ez a rémálom soha nem történt volna meg.”
 Paulo Coelho


Íme, életem első Destiel fanfictionje. Még soha nem próbálkoztam ehhez hasonlóval, sőt, két nappal ezelőttig még maga az ötlet sem merült fel bennem, hogy valaha is én magam álljak neki sztorikat kreálni életem két legnagyobb szerelméről. Most mégis – ki tudja, milyen indíttatásból – megbolondultam. Az alábbi irományt Destiel Day-re készítettem, és bár nem kifejezetten erre a végeredményre számítottam, a tudat  kétségkívül vigasztal, hogy én bizony mindent beleadtam, így a lelkiismeretem a nem tökéletes végkifejlettől eltekintve is makulátlan. A kis sztorimat Destiel Romlott Vadvirágainak ajánlom, akik mindig tettek róla, hogy egyetlen percre sem maradjak ihlet nélkül, még ha csak most, alig egy napja kezdett el igazán futni a szekerem ilyen téren.

Köszönöm, csajok! ( ˘⌣˘)♡(˘⌣˘ )

jellemzők: happy(ish) end, thunderstruck, angst, pillanatképek a Pokolból, season 4, angyal!Castiel, segítőkész!Castiel, reggeli kajacsata, Alastair, szegény Moose, ember!Dean, szenvedő!Dean, rémálmokkal-küzdő!Dean, Pokolból-visszaérkezett!Dean, OOC as fuck


Hideg őszi este volt. A Winchester-fivérek épp egy vámpírfészek után nyomoztak valahol Phoenix környékén, mivel azonban időközben beesteledett, kénytelenek voltak keresni egy viszonylag jó állapotú motelt, és ott nyugovóra térni. Azok a dögök csak tudnak várni négy órát, amíg valamennyire kipihenik a hosszú út fáradalmait. Elvégre, ha már a fél országot át kellett kocsikázniuk, ennyi igazán jár nekik.

Javában elmúlt éjfél. A szél hangosan süvített kint a kihalt utcákon, közben becsületesen megtépázva a motel előtt álló néhány fa gyér lombjait, és alaposan megrángatva a villanyoszlopok között húzódó elektromos vezetékeket. Vihar közeledett. Ha égett volna bármilyen fény a vadászok szobájában, biztosan észrevették volna az áramszünetet, amelyet ezúttal valóban a rossz idő, és nem valami szörnyeteg okozott.
Az idősebb testvér nyugtalanul forgolódott álmában. Már hónapok teltek el azóta, hogy visszatért a Pokolból, mégsem tudta maga mögött hagyni az éjszakánként őt kísértő rémképeket. Újabb és újabb szörnyű emlék villant be a fejében. Egy kis része ugyan tudta, nem valóság, amit lát, mégsem volt képes szabadulni a múlt fogságából, amely minden este egyre jobban fojtogatta belülről. Újra maga előtt látott mindent. Mintha visszarepült volt az időben, egyetlen apró részletet sem felejtett el azóta. Minden ott volt. A vér, a fájdalom, a kínzóeszközök teljes arzenálja, a sikolyok, Alastair visszhangzó nevetése a jajveszékelések között, és még több vér. A kegyelemért könyörgő lelkek, amelyeket sorra, már szemrebbenés nélkül kínzott meg. A számát sem tudta, mennyinél tart. Gondolkodás és hezitálás nélkül darabjaira szedte őket, pont úgy, ahogy az a rohadt Alastair tette vele harminc keserves éven keresztül. Fájdalom és vér. Vér mindenhol. A megkínzottak vére beterített mindent. Látta, amerre csak nézett. A kínpadon, a falakon, a késeken és ostorokon, rajta. A bőrén. Nem tudott szabadulni tőle. Mindenhol ott volt.

Sam már hozzászokott az ehhez hasonló rettenetes éjszakákhoz. Az első hetekben még azonnal felriadt a másik keserves nyögéseire, amelyeket a fájó emlékek idéztek fel benne, majd testvérét felkeltve igyekezett némi megnyugvást kínálni neki. Mostanra azonban – mivel Dean világosan a tudtára adta, hogy nem kér a lelkizésből, mert ő aztán köszöni szépen, jól van –, egyértelművé vált számára, nem tud segíteni bátyján, hacsak az nem akar nyitni felé. Tudta jól, hogy az idősebb vadász egyáltalán nincs rendben, hogy az emlékek még mindig valóssággal üldözik, de amíg ő nem volt hajlandó lépni felé, nem tudott mit tenni, akárhogy is szeretett volna segíteni. Olykor még felriadt a hangos kiáltásokra, azonban néhány percen belül vissza is aludt. Hiába ébresztgette volna Deant, amint ismét álomba merül, kezdődik az egész elölről.
Alig tizenöt percen belül ismét rátalált az álom az ifjabb Winchesterre. Mint minden alkalommal, egy részét most is furdalta a lelkiismeret, amiért meg sem próbált könnyíteni a testvére helyzetén. Mi lenne, ha újra megpróbálná szóra bírni? Ha felkeltené, és az odalent történtekről kérdezgetné? Valószínűleg elzavarná a jó büdös fenébe, mint ahogy korábban is tette. Mégis bántotta, sőt, dühítette a tehetetlenség. Segíteni akart. Annyira nagyon szeretett volna tenni érte valamit. Átvenni a terhek egy részét. Legbelül viszont tudta, most még valóban nem tud mihez kezdeni: ha Dean nem akarja, képtelen segíteni rajta, hiába adná az életét is érte. Valószínűleg csak felbosszantaná a másikat a folytonos kérdezgetéssel és sürgetéssel. Ehhez kétségkívül mindketten kellenek, bátyja pedig még nem kész erre a lépésre. Még nem tud beszélni a történtekről. Így marad a kellemetlen csend és a rémálmokkal teli éjszakák.
Amint végleg álomba merült, egy halk szárnysuhogás hallatszott a szoba végtelen csendjében. Mint minden éjjel, most is megjelent. Néhány másodpercig csak mozdulatlanul figyelte a fivéreket. A két férfit, aki már most sokkal közelebb állt hozzá, mint évezredek alatt valaha is érezte a sajátjait. A testvérek mellett valóban tartozott valahova, még ha ezt soha nem is merte kimondani. Megbüntették az emberek iránti kötődéséért, mégsem tudott mit tenni. Akart, de képtelen volt elszakadni tőlük. Mellettük meglelte mindazt, amelyet angyali mivolta alatt még egyszer sem tapasztalt: Családot. Bizalmat. Törődést. Hiába voltak fivérei és nővérei, a szeretet fogalma köztük soha nem létezett. Csak a parancsok, a mészárlás, és az „Isten nevében”.

Lassú, megfontolt léptekkel haladt az idősebb vadász ágya felé, csak úgy, mint azelőtt már számtalanszor. Nem kellett attól félnie, hogy esetleg lelepleződik, hisz egyetlen pillanat alatt eltűnhetett volna, vagy csak láthatatlanná válik a Winchesterek számára, ha épp nem várt fordulatot vesz a szituáció. Dean fájdalmas kiáltásokkal, eltorzult arccal szorította a takaróját. Percről-percre jobban szenvedett. A homloka verejtékben úszott, világosbarna haja pedig tincsekben tapadt a nedves bőréhez. Hangos sóhajai és nyögései szinte már az éjszakák velejárói voltak. Összegörnyedve fordult egyik oldaláról a másikra, az oly rég óta üldözött megnyugvás után kutatva.
Nem túl sietősen leült mellé, közben mély levegővel szívta teli angyali tüdejét. Nem mintha porhüvelyének szüksége lett volna az oxigénre. Inkább megszokás volt. Az emberek mellett sok olyan dolog ragadt rá, amelyektől már nem tudott vagy akart szabadulni. A mellette fekvő vadászra siklott a tekintete. Az ágy széléről tanulmányozta a férfi vonásait, aki most legszörnyűbb, korábban már valóra vált rémálmait élte újra. 
Hogy juthat ki egy ilyen csodálatos embernek ennyi kín? Látott mindent, amit Dean látott. Tudta jól, min ment keresztül az odalent eltöltött negyven év alatt, ahogy azzal is tisztában volt, mennyi fájdalmat kellett kiállnia a földi élete során. Elvesztett mindent és mindenkit, akit valaha szeretett, visszatérve a Pokolból pedig még nagyobb önutálattal a szívében nézett tükörbe, mint mielőtt oda került volna. Bár látszólag tartotta magát, az angyal könnyedén átlátott a maszkon, a vékony pajzson, ami mögé az összetörtségét bújtatta. 
Az idősebb Winchester ismét feljajdult a rémálomtól, Castiel pedig nem tudta tovább hallgatni a szenvedését. Két ujját a másik homlokára érintette, ezzel egy szempillantás alatt megfosztva őt a szörnyű emlékektől. Legalábbis erre az éjszakára. Nem az első eset volt az ehhez hasonló. Most azonban a mozdulat után valami más történt. Nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy azelőtt megszokott volt; az angyal épp felkelni készült, hogy tovább álljon, látogatása ugyanis soha nem bizonyult túl hosszúnak. Most sem állt szándékában a tervezettnél tovább maradni. Csak a fájdalmat vette el a számára oly különleges embertől, amely kis híján már felemésztette őt, utána pedig néhány percig csendben meggyőződött róla, hogy minden rendben van-e. Nem akarta kockáztatni a lebukás veszélyét, ezért nem is tétovázott feleslegesen. A mozdulat azonban félbeszakadt, Dean szemei ugyanis kipattantak, és fáradt tekintete két tengerkék írisszel találta szemben magát.
– Cas – támaszkodott a könyökére zavartan. – Mit keresel itt?
A szemeiben ott ülő kimerültség és értetlenség mellett a tagadhatatlan félelem is jelen volt, amelyet az imént tovaszállt álom váltott ki belőle. Castiel szó nélkül ismét az arca felé nyúlt, azzal a szándékkal, hogy sajátos módszerével elaltassa, közben egy kisebb módosítást hajtson végre az emlékezetén, így megkímélve mindkettőjüket a későbbi kellemetlenségektől, miértektől. Az eltelt idő alatt kiismerte az embereket ilyen tekintetben. Tudta, hogy sok olyan dolgot tesznek éjjelente, főleg alkohol hatása alatt – Dean különösen –, amelyről másnap már nem szívesen beszélnek. Nem akart kínos pillanatokat a vadászokkal, úgy meg főleg nem, hogy már szinte csak rájuk számíthatott. Az ágyban fekvő férfi azonban meglepte az angyalt, amikor a felé nyúló kezét megállította, ujjait pedig a másik csuklója köré fonta.
– Cas, mit csinálsz itt? – nézett rá még mindig értetlenül, Castiel nagy meglepetésére viszont nem indulatokkal tele. Szokásosnál mélyebb hangja fáradtságot sugárzott, haragnak azonban nyoma sem volt benne. Nem erre a reakcióra számított. Akadt már példa rá, hogy éjjel felkeltette Deant, aki akkor nem volt ennyire elnéző vele szemben. Bár tény, hogy az még a megismerkedésük legelején történt.
– Dean, én mindössze…
– Te voltál, ugye? – érkezett a türelmetlen kérdés, meg sem várva a magyarázkodást, amellyel Cas rukkolt volna elő. Nem akart hazudni, de őszintén tartott a másik reakciójától, ha beismeri neki, hogy éjszakánként ő csitítja le a hullámokban érkező borzalmakat, amelyek újra és újra a fejében tombolnak.
– Dean…
– Cas, te voltál? Minden egyes alkalommal te voltál?
A vadász ujjai még mindig a porhüvely csuklója köré fonva tartották a kezét. Castieltől csak egy néma bólintásra futotta. Ismerte az ideges Deant. Kicsit talán meg is rémisztette. Tartott tőle, hogy ha eddig nem borult ki, akkor most fog. Nyilván felidegesíti majd a tudat, hogy ő minden éjjel belopódzott ide, és a fejében vájkált. Még ha csak jó szándékból is tette.
– Dean, én… - megint nem tudott többet mondani, az idősebb Winchester ugyanis erősített a fogáson a csuklója körül, és egy határozott mozdulattal maga felé húzta. A meglepettségtől, vagy ki tudja, mi más miatt nem tudott ellenállni neki. Az angyal tehetetlenül hajolt vissza a másik felé, majd feküdt az ágy jobb oldalára. Nem mintha esze ágában lett volna tiltakozni. Meglepte a szituáció, de egy percre sem bánta. Különlegesnek érezte Deant. És szavakkal leírhatatlanul gyönyörűnek látta a lelkét már attól a perctől kezdve, hogy kimentette a Pokolból. Tudta, hogy szüksége van rá, emellett, még ha elsőre nem is merte beismerni, neki is jólesett a vadász közelsége.
Ő az oldalára fordult, ahogy korábban Castiel is tette, így pontosan szemben feküdtek egymással. A zöld szem lágyan a kékbe olvadt. Dean keze még mindig a másik csuklóját fogta. Hezitálva lazított a szorításon, majd teljesen elengedte azt, ujjai pedig lesiklottak a mennybéli katona ballonkabátos vállán egészen a derekáig. Tétovázva érintette meg a csípőjét. Egy szót sem szólt, nem érezte szükségét. Feleslegesek voltak a szavak. Szüksége volt Casre. Az angyal átlátott rajta úgy, ahogy senki más. Pontosan tudta, mennyire nagyon szüksége van rá most, ebben a kimondhatatlanul szar időszakban. Neki nem félt megmutatni az összetörtségét. Azt az oldalát, amelyet Sam sohasem láthatott. Nem, Sammy nem. Még mindig a kisöccse volt, akinek ő mutatott példát, és aki számára ő volt a nagy és erős báty. Előtte nem törhetett össze. Nem lehetett. Castiel előtt azonban felesleges volt a színjáték. Most pedig, hogy kiderült, ő teszi számára békésebbé az éjjeleket, pláne.
– Kösz, Cas – felelte halkan, még mindig a tengerkék szempárba bámulva. – Köszönöm.
A szorítása egyre erősödött az angyal körül, ennek következtében a másik is felbátorodott. A mellette heverő bal karját felemelte, és óvatosan Dean arcához érintette, aki gondolkodás nélkül belehajtotta a fejét. Tetszett neki az érzés, amit kiváltott belőle. Mindkettejükből. Mert már biztosan az ő számára is világos volt a helyzet. A vadász lassan közelebb húzódott barátjához, úgy érezte, szüksége van a tőle kapott biztonságérzetre. Ennyi nem elég. Egy kósza érintés nem elég. Szüksége van rá. Teljesen. Mindenhogy. Karjai a másik hátára csúsztak, és egy határozott mozdulattal a mellkasához vonta Cast. Az ölelés teljes lett, amikor a kék szemek gazdája is Dean köré fonta végtagjait, fejét pedig a Winchester ütemesen emelkedő és süllyedő mellkasára hajtotta. Teljesen összegabalyodtak. Az angyalok nem alszanak, ő mégis annyira békésnek és természetesnek érezte ezt a pozíciót, hogy képes lett volna percek alatt álomba merülni.
Valahol, az elméje leghátsó szegletében kérdések gyűltek percről percre, de azok most nem érdekelték. Nem számítottak az ostoba miértek. Dean elfeledtette vele őket. Elfeledtette vele az egész világot. Az egész univerzumot. Most csak ők ketten léteztek.
A vadász gondolkodás nélkül belecsókolt a hollófekete tincsekbe. Nem hezitált, mintha az egész ösztönből jött volna. Egyre szaporodtak az ehhez hasonló apró érintések, ő mégsem borult ki miattuk, ami – ha őszinte akart lenni –, kellemes meglepetésként érte. Nem tudta rá a pontos választ. Csak szüksége volt Casre, ezzel magyarázta a tettei miértjét. Megnyugvásra lelt az ölelésében, feloldotta a karjai melegsége. A szíve nem zakatolt, mint máskor, a rémálmokból felriadva. Az egész olyan… mesebelien békés volt. Amilyet már hosszú évek óta nem tapasztalt.
– Cas – szólalt meg halkan, ki tudja, mennyi idő után, még mindig a másik sötét hajába temetve arcát. Kellemes volt ez a pozíció. Melegség járta át mindenét, Castiel illata pedig már az orrába égett, ami valamiért megmosolyogtatta.
– Igen, Dean?
– Miért nem jöttél hamarabb?
– Minden este itt voltam. Hosszú hetek óta minden éjjel. Én vittem el a rémálmaidat.
Pár másodperc csend telepedett közéjük. Nem kényelmetlen hallgatás volt. Csupán mindketten azokat a gondolataikat és érzéseiket elemezték, amelyeket eddig nem kellett a felszínre hozniuk.
– Miért nem fedted fel magad hamarabb?
Az angyal nem felelt, ezért halkan folytatta.
– Néha annyira fáj – kezdte megtörten. – Azt hiszem, szép lassan belepusztulok. Minden reggel, amikor belenézek a tükörbe, azt kívánom, bár ne éreznék semmit. Többé egyetlen árva dolgot sem. Bár ne kellene azokat a szarságokat újra átélnem, még ha minden egyes pillanatát meg is érdemlem. Mert tudom, hogy megérdemlem, Cas. Mégis… beleőrülök. Annyi mindent, annyi rengeteg szart láttam már életem során. Évekig mesélhetnék. De ebbe szép lassan beleőrülök. Akármit is teszek, hogy ne gondoljak rá, darabjaimra szed itt, belül. De most… ez… mióta visszajöttem, ez az első alkalom, amikor azt gondolom, sajnálnám, ha ezt nem tudnám érezni. Mióta kihoztál most először boldoggá tesz a tudat, hogy képes vagyok bármit is érezni. Hogy nem fájdalommal tölt el a tény, hogy újra dobog a szívem.
– Mit érzel, Dean?
– Nem is tudom. Asszem, ilyen a béke. Vagy az az igazi, valódi megnyugvás. Nem tudom. Bármit, ami nem káosz és szenvedés.
Újabb rövid csend következett, amikor ismét nem érezték szükségét a szavaknak. Némán élvezték az együtt töltött időt, mindketten kicsit a pillanat szépségébe merülve.
– Miért vártál eddig, Cas? Ha tudtad, hogy te tudsz egyedül segíteni, miért vártál ennyi ideig? És miért titokban jöttél mindig? Előbb-utóbb úgyis kitudódott volna, nem? 
– De, valószínűleg igen. Te azonban még nem álltál készen. Még mindig nem állsz készen igazán. De hamarosan. Nemsoká minden rendben lesz. 
– Hogy érted, hogy…?
– Most aludj! Ígérem, hamarosan mindez rendbe jön, idővel megértesz mindent. Csak pihenj egy kicsit!
A vadász – bár nem szokása –, szó nélkül engedelmeskedett. Még egyszer a sötét tincsekbe csókolt, majd ellazította a szorítást Cas körül, és álomba merült. Tudta, hogy az éjszaka hátralévő részében nem kell tartania a rémálmoktól. Ma éjjel biztonságban van. Castiel, az őrangyala itt van, és vigyáz rá. Az utolsó dolog, amit hallott, a kint tomboló vihar és a másik halk légzése volt. Lassan elszenderedett.


***


– Dean! Dean, ébredj már fel!
Újra és újra hallotta visszhangozni a szavakat a fejében, de túl fáradtnak érezte magát, hogy engedelmeskedjen, és kinyissa a szemeit. Inkább igyekezett minél hamarabb visszaaludni, illetve kipihenni az eddig felgyülemlett fáradalmakat. Egy ismeretlen, viszonylag kemény tárgy csapódott az arcának, ami pillanatok alatt kiverte az álmából, ezzel megsemmisítve az eredeti tervet.
– Mi a jó büdös…?!
Idegesen felkönyökölt az ágyon, majd a tőle alig tíz méterre álló öccsére pillantott, aki összefont karral, kérdő tekintettel bámult rá. Az a tipikus bitchface.
– Mi a fene bajod van neked? – förmedt rá még mindig álmos hangon.
– Mit álmodtál, Dean?
– Mégis miről beszélsz? – dörzsölte fáradtan a szemeit, közben ingerülten lelökte magáról a takarót. Végre egyszer alhatott volna egy jót, erre mit csinál az a töketlen? Való igaz. bármit megtett volna Samért, de jelen pillanatban legszívesebben beleeresztett volna egy egész tár kősót.
– Álmodban Cas nevét motyogtad. Többször – felelt felvont szemöldökkel a fiatalabb Winchester.
– Fogalmam sincs, miről hadoválsz – rázta a fejét értetlenül, közben akaratlanul is némi pír szökött fel az arcára. Mi a szent szar?!
Ebben a pillanatban néhány emlékkép villant be a fejében. A rémálmok újra és újra. Majd a képszakadás, amint a szörnyű évek egyik pillanatról a másikra tovaszállnak. Cas tekintete, mialatt az ágy mellett állva lenéz rá. Az érintése. A másodperc, mikor rájön, az angyal szabadította meg a fejében tomboló szörnyűségektől. A porhüvelyének csuklója köré fonódó ujjai, majd a mozdulat, amivel maga felé húzza. A pillanat, amikor szótlanul egymással szemben fekszenek az ágyon. A keze a másik derekán. A szárnyas tenyere az arcán. Az ölelés, amely ki tudja, meddig tartott. Dean keserű vallomása. Majd Cas ígérete. A sötétben történt rövid párbeszédek és érintések. Az angyal szemeinek ragyogása, amelyet egy villámlás még jobban megvilágított. Castiel illata, ami az utolsó emlékei közt megmaradt, miközben álomba merült.
A folyamatosan pörgő képkockák hurrikánként söpörtek végig rajta.
– Mi bajod van? – fürkészte értetlenül Sam.
– Semmi. Mégis mi lenne?! – a válasza igen csípősre sikerült, amelyet egyrészt testvére kíváncsisága, másrészt a még mindig homályos múlt éjjel okozott.
Ingerült és összezavarodott volt. Nem tudta hova tenni az imént látott képsorokat. Tényleg megtörtént volna mindez? Vagy csak álmodta? Castiel és ő? Úgy? Mégis hogyan? Az elméjét megrohamozó emlékekig semmi nem rémlett neki. Mintha meg sem történt volna. Akkor meg hogy a fenében maradt meg benne minden ilyen részletesen? Még mindig teljes káosszal a fejében a fürdő felé vette az irányt, majd mikor már becsukni készült maga után az ajtót, Sam utána szólt.
– Amíg aludtál, beszéltem Cassel.
– Mi van? Mikor? – lépett vissza a hálószobába némileg sokkos állapotban.
– Elmentem reggelit venni – biccentett az ágyon heverő szendvics felé, amit korábban a vadászhoz vágott. – Nem sokkal azután köszönt be, hogy hazaértem.
– És… mondott valami... érdekeset?
– Nem sokat – vont vállat. – Csak az ügyről kérdezgetett.
A válasz egy megkönnyebbült sóhajt eredményezett Deannél. Bár szinte biztos volt benne, hogy csak álmodott, egy része igenis megrémült a hír hallatán. Még ha ne adj’ Isten, történt is köztük valami múlt éjjel, nem volt biztos benne, hogy Samnek most rögtön tudnia kell róla. Ezerszer könnyebb mellkassal sétált vissza a fürdőszoba felé, hogy vegyen egy forró zuhanyt. Igazán rá fért. Mielőtt becsukta volna az ajtót, még egyszer meghallotta a fiatalabb Winchester hangját.
– Ja, el is felejtettem: Cas azt üzente, reméli, már valamennyivel jobb a helyzet a rémálmokkal.



9 megjegyzés:

  1. Ez nagyon szép lett!
    Örülök,hogy én lettem az első kommentelőd.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen Berna, borzasztóan boldoggá tesz, hogy első nekifutásra elnyerte a tetszésedet. Plusz pedig, hogy nem csak az első, hanem rögtön az első három kommentelőm is Te lettél. Köszönöm! :)

      Törlés
  2. Ez nagyon szép lett!
    Örülök,hogy én lettem az első kommentelőd.

    VálaszTörlés
  3. Szia, Lori! :)
    Először is gratula! A novellád nagyon klassz lett, főleg, ha mint írtad: ez az első. Vagy ha nem is az első, de Destielként az. :)
    Nagyon jól, gördülékenyen fogalmazol, épp annyira, hogy bele lehet feledkezni, akár egy kellemes dalba. Ahogy olvassa az ember, át tudja érezni a történet eseményeit. Bevallom: én vártam, hogy megtörténjen köztük legalább az első csók, de nincs ezzel semmi baj, megmondta Cas is: Dean még nem áll készen rá, talán egy legközelebbi történetben. :D
    Nekem nagyon tetszett maga a történet, - be is tettem a Destiel történeteim, a gyűjteményem közé, mert ott a helye - és a blogod is nagyon tetszik. Jó a színválasztásod, hogy pasztell a háttér, ugyanakkor sötétek (feketék) a betűk. Csak majd azon kell javítanod, hogy a hosszú "ű" "ő" ne tűnjön ki a szövegből: ha tudsz ezen javítani. :)
    Elenyészően kevés hibát találtam - mindössze kettőt - de az is csak szó illetve betű hiány. Majd privátban leírom. :)
    Egy szó, mint száz: Nagyon jó, nagyon édesen, ringatóan andalító lett az első ficed, olyan, mint valami lágy, part közeli hullámverés, és meg kell mondanom: különösen szeretem a tengert, bár nem volt sokszor szerencsém hozzá. ((külön köszönöm, hogy nem sad end a vége.)) :D Köszönöm, hogy olvashattam. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Meg! :) Mint mindig, most is becsületesen kitettél magadért, hogy mindenáron tócsát varázsolj aprócska, törékeny szívemből. Köszönöm szépen a dicsérő szavakat, amelyek valósággal simogatták a kis egómat, de ami még fontosabb, hogy mekkora hálával tartozom a tanácsokért, amiket személyes üzenetben kaptam. Sokszor őszintén nem tudom, mi lenne velem, ha nem figyelnél oda rám. Fogalmam sincs, hogy tudnék ezek nélkül fejlődni, még inkább a "jobb"-ra törekedni. Tényleg Te vagy a tündérkeresztanyánk. Mindannyiunk mentora. :) Köszönöm. Nagyon-nagyon köszönöm minden egyes (és kettes) támogató szavad! ♥

      Törlés
  4. Na szia!

    Ide is eljutottam végre, hogy írjak. Ja és hogy jobban értsd: Olvasom és közben írom, nehogy lemaradjon valami.
    Szóval: Mikor megfogja a csuklóját elején az ahhh egyszerűen elolvadtam ;-;
    Annyira átérzem Dean helyzetét, mikor arról beszél, hogy nem törhet össze Sam előtt ;-; a nagytestvérek átka :')
    Cas nevét motyogja álmában... *fangirling*
    És most értem a végére... a reakcióm: (http://mork.nyugat.hu/Scopes/nyugat2015/var//improxy/NyugatWXGAPicture/42/47/424794_aaa.gif)
    Tényleg nem tudtam máshogy megmutatni mit érzek jelenleg.. Ez annyira kis könnyed Destiel volt és mégis.. Aww ;-; Elolvadtam végérvényesen.
    Szóval az első gondolatom az volt, hogy te miért nem írsz többször? ;-; Tanítani kéne azt, ahogyan te a szavakkal és mondatokkal bánsz. Egyszerűen imádtam.
    A második pedig, hogy gyönyörű a blog kinézete *-* Kaphatok egy cserét? :)
    Nagyon várom, hogy olvashassak még tőled, mert frenetikusan írsz! <3 beleszerettem ebbe a ficbe :)

    Köszönöm, hogy megírtad és hogy olvashattam *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Épp hullafáradtan estem haza egy borzasztóan hosszú másfél nap után, harmincakárhány órát ébren végighúzni ugyanis csöppet nagy falat nekem. A lényeg, hogy az életkedvem bőven a béka seneke alatt volt, a betegségem miatt épp feldobni készültem a pacskert, és az ágyam kényelmes melegén kívül semmi más nem tudott volna örömet okozni. Ahogy láthatod, épp optimista énem legpozitívabb óráit éltem át, amikor elolvastam a kommentedet. Annak ellenére, hogy az egész napos ásításon és melón kívül alig voltam képes bármire, az utolsó mondatod elolvasása után nem lehetett levakarni az arcomról a fülemig érő vigyort.

      A valóság az, Lexy, hogy soha nem azért akartam írni, hogy egy nap majd híres bestseller legyek és milliók ismerjék a nevem. Persze, jó dolog ha megbecsülik a munkád, ez mindig világos volt számomra, de érthető módon soha nem ez hajtott. Inkább a vágy, hogy éreztesselek valamit az emberekkel. Ha nem is olyan sírógörcsöt, amit én éltem át a Twist and Shout miatt, jóformán bármit, amit az én szavaim, mondataim váltanak ki az olvasókból, legyen az akár jó, akár rossz érzés. Kipattant a fejemből ez a kis semmiség, amely bár fontos, hisz csak az első, nem jelent számomra olyan hatalmas mérföldkövet. Nem sírtam miatta, ahogy korábban tettem írás miatt, és ahogy az elején mondtam is, nem azt az eredményt kaptam, amire számítottam. A tudat azonban, hogy még így is, viszonylag félresikerülve ennyi mindent tudott kiváltani valakiből... több valakiből... ez maga a Mennyország. Tényleg az. Köszönöm neked! Köszönöm, hogy leírtad mindezt, és elolvastad ezt a kis semmiséget! :)

      Törlés
  5. Szívesen.Az ihletet és a dicséretet is!!!Meg érdemled.

    VálaszTörlés

Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Model1 Model2 Texture1 Texture2 Texture3