Heaven Knows

„Néha nem tudjuk a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit megtennénk, csak hogy elfeledjük végre. És néha valami újat tudunk meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben.” 

– A Grace klinika c. sorozat

Sziasztok! (*^^*)♡

Újabb – ezúttal keserédes – Destiel, amihez bevallom, először nem szerettem volna semmit hozzáfűzni, elvégre mindig annak a híve voltam, hogy majd a sztori beszél helyettem. Utólag azonban rájöttem, egy valamit muszáj vagyok megjegyezni, ha már megígértem a „szabályoknál”: a történet erős spoilert tartalmaz az ötödik évadra {pontosan az 5x10 epizódra}, ugyanis valamikor a hetedik évad körüli időszakra repít vissza minket, így aki még nem tart ott, lehetőleg mellőzze ezt a hosszabb szösszenetet.

Az ennek ellenére is vállalkozó szelleműeknek, valamint a már ott tartó emberkéknek pedig jó olvasást kívánok! 

A bétázást pedig nagyon-nagyon köszönöm Megannek, aki órákat szenvedett a ficem javítgatásával. Az ő fáradhatatlan segítsége és kitartása nélkül nem lett volna vállalható ez a történet. (❤ω❤)

jellemzők:  fluff, angst, soksoksok whiskey, happy end – vagy legalábbis valami olyasmi, csúnya beszéd, Castiel Mennyországa, angst, angyal!Castiel, segítőkész!Castiel, szenvedő!Dean, önmarcangoló!Dean, ember!Dean

A vadász feszülten állította le a kocsi motorját, miután leparkolt az ismerős motel előtt. Nehézkesen kifújta a levegőt, majd a tenyerébe temette az arcát. Épp egy jó estén volt túl, nem szabadna ilyen frusztráltnak lennie. Valamiért mégis annak érezte magát. Egyszerűen kevésnek tűnt… a lány persze csodás volt, de ez az egész… idegesítette a felismerés, hogy többre vágyott. Többre, mint két fantasztikus menet. Sóhajtva kikecmergett az autóból, majd mielőtt becsukta az ajtót, kivette az anyósülésen heverő üveget, amelyet még útközben vásárolt egy benzinkútnál. Lassan a parkoló közelében lévő padhoz sétált. Ez is ugyanolyan volt, mint a többi. Korhadozott, a hülye tinik televésték minden szerelmes és trágár szarsággal, a festék pedig már javában lekopott róla. Legalább arra jó volt, hogy hajnali negyed háromkor kiüljön rá az ember.

Tudta, hogy Sam bent alszik, csak úgy, mint mindig. Nem akart bemenni. Képtelen lett volna álomba merülni, már most biztos volt benne. Csak egy kis magányra vágyott, és a jól megszokott gondolataira, amelyeket ezúttal – a változatosság kedvéért – ismét végigrágott. Egyre csak a lányon járt az esze. Tényleg szép estéjük volt, jól érezte magát. Akkor meg miért ilyen borzasztóan feszült? Elvégre mindketten megkapták, amit akartak, nem volt az ég világon semmi gond. Mégsem érezte magát megkönnyebbültnek. Idegesítette a saját észjárása, a saját gondolatai, az elégedetlensége. Ő nem egy reggelig-ott-maradó-és-palacsintát-készítő típus. Miért vágyott most mégis az olyan ébredésre? Miért vágyott egy olyan valakire, akivel megvalósíthatná mindezt? Az egész annyira nonszensz és nevetséges volt. Soha azelőtt még minimálisan sem csábította az ilyesmi. Elvégre, egyfolytában az országot járva és az éjszaka szörnyeit üldözve, mégis ki lett volna, aki képes alkalmazkodni ahhoz az életnek hívott borzalomhoz, amelyet már közel tíz éve folytattak az öccsével? Sosem volt igazán a hosszú távú kapcsolatok híve. Valamiért nem vonzották, és megfelelőnek sem tartotta magát az elköteleződéshez. Ha pedig mégis olyanba botlott, akivel képes lett volna terveket szőni a jövőről, túlságosan félt tőle, hogy az életvitele miatt veszélybe sodorja. Így aztán mikor egy-két esetben meg is próbálta volna a normális emberekre jellemző hétköznapokat, esetleg hónapokat szorgalmasan végigszínészkedni, – mert igazán úgy próbálta, mintha világ életében csak a grillezéshez értett volna –, rövid időn belül valami gyanús történt, aminek hála teljesen leborult az addig oly nagy odafigyeléssel és fáradtsággal építgetett kártyavár. Maradtak a hazugságok, a kifogások és hülye magyarázkodások, ezek meg rövid időn belül lerombolták a kellemes idillt, a békét a párkapcsolataiban.

Ezek után érthető módon jobbnak érezte, ha hagyja az egészet a fenébe, és kiegyezik az egy éjszakás kalandokkal. Azokkal legalább soha nem akadt akkora baj, nem sodorta veszélybe sem a partnereit, sem önmagát. Hazudni ugyan itt is szokása volt, a korábbiakkal ellentétben azonban már nem a másik védelme érdekében, inkább a felelősség alól szándékozott így kibújni, amibe azok a lányok akarták rángatni, akik többet szerettek volna tőle. Ő viszont pont elégszer esett pofára. Éppen elég szeretett embert vesztett el. Nem tudott még önzőbb lenni, ahogy azzal is tisztában volt, egyik addig összeszedett nő sem bírt volna napirendre térni, ha egyik nap elé áll azzal, hogy „Cicám, gyere velünk démonokat űzni!”. Minek tovább bonyolítani az így is kellőképp elcseszett életét? A tapasztalatai alapján rájött, hétköznapi ember mellett képtelen lett volna igazán önmaga, ebből adódóan – hozzá mérten – boldog lenni, olyan vadásszal pedig nem hozta össze a sors, akit különlegesnek érzett. Az egész olyan nevetségesen elbaszott volt. Elbaszott, mint minden más, amihez kicsit is ő kötődött. Ő maga volt az. Teljes egészében.

Kár lett volna tagadnia, sokszor gondolt arra, hogy leáll. Az ébren töltök éjszakáin ez volt az egyik leggyakrabban visszatérő gondolata. Hogy kiszáll, hogy abbahagyja az egészet, és harminc év vadászat után végre hétköznapi lesz. Hogy magasról leszarja a démonokat, vámpírokat, és az éjszaka minden groteszk teremtényét, elvégre a fél élete ezek hajkurászásával telt el. 

Nem volt gyerekkora, mióta pedig gondolkozni tud, a fegyverek és a kések használata, valamint a szörnyek legyőzése volt minden, ami számított az életében. Ami igazán számított. Minden más csak mellékesnek tűnt. Vajon mi lett volna, ha az anyja nem hal meg akkor este? Ha az apja nem a bosszút tartja elsődleges célnak, hanem a gyereknevelést? Ha nem két-háromhetente váltott volna iskolát? Ha ő is a tanulást, a rendes jövőt választja, pont mint Sam? Akkor vajon ma hogyan viszonyulna mindehhez? Mennyiben lenne mostanra más élete, ha az a borzalmas éjszaka soha nem történik meg? A legtöbb ilyen ébren töltött estén általában egy üveg whiskey mellett ült kint az egyik mocskos motel előtt. Pont mint ma éjjel. Nem akart annyira lerészegedni, de a tompaságtól kevésbé érezte fájónak a múltat. A kudarcait, az elvesztettek iránti gyászt és a hibákat, amiket úton-útfélen megejtett, akárhogy is igyekezett. A hibákat, amik emberéletekbe kerültek. A hibákat, amiket nem, soha nem szabadott volna elkövetnie. Nem akart berúgni, de teljesen józanul a valóság túl fájdalmas volt. Az egész, minden, ami a múltból kísértette túl fájdalmas volt.

Miután az üveg legalább félig üressé vált, és ismét átgondolt mindent, amit azelőtt elcseszett, nagy igyekezet árán szinte képes volt látni maga előtt a full átlagos jövőt. Sokszor ez maradt a menedék-gondolata, amikor már túl sok kín marta belülről. Ezzel terelte el a figyelmét. Ha legyőzte az összes „de”-t, ami folyamatosan gyűlt benne, és kicsit is megerőltette a képzelőerejét, képes volt egy másik életben látni magát. Képes volt egy nem ehhez hasonló, szar életet elképzelni. Tudta ugyan, hogy ott sem lenne minden rózsaszín cukormázas, a gondok elvégre mindenkihez eljutnak, de már maga a tudat, hogy nem kellene minden nap kockára tennie az életét, már ez segített neki más szemmel látni a dolgokat. Látni… behunyni a szemét, és csak lelki szemei előtt látni mindent. Ahogy megházasodik, egészséges és biztonságban élő gyerekei lesznek, barátokra talál, akik nem halnak meg szép sorjában, Sam virgonc kölykeire vigyáz, békességben megöregszik valaki mellett, gyönyörű unokákkal játszik, majd valamikor hetven-nyolcvanévesen meghal szívrohamban, ahelyett, hogy egy mellkasát ért lövés miatt dobja fel a talpát. Szeretett eljátszani az ehhez hasonló gondolatokkal, még ha tudta is, ő sosem lesz képes erre. Neki nem ezt az életet szánta a Sors.

Nem lenne képes a kocsija csomagtartójában tárolt fegyverek nélkül élni. Képtelen lenne nem útnak indulni, ha egy különleges halálesetről olvas az újságban. Nem tudná elfordítani a fejét, ha egy démon jeleit látja valahol. Lehetetlen feladat lenne számára hátrahagyni mindazt, amit egész életében tanult. Ami már az ösztöneinek egy részévé vált. Nem menne neki az átlagos élet. Arra pedig senkit nem kötelezhet, sőt, még kérni sem kérhet, hogy a sajátját hagyja hátra, csak mert egy vadász szereti. Ez az egész… túl összetett, túl komplikált volt. Elbaszott. Amennyire csak lehet, elbaszott volt az egész. Vele az élen. Ismét.

Hónapokon át ült kint a motelek előtt, jóformán minden második éjjel. Szokásává vált. Képtelen volt úgy aludni, hogy tele van a feje. Még ha nem is ivott mindig, ki kellett mennie. Úgy érezte, fuldoklik a négy fal között. Na, meg az öccsét sem akarta felkelteni a pohár előkeresésével és a folyamatos forgolódással. Bár gyakran agyalt az épp aktuális történéseken – pont mint ma –, soha, egyetlen alkalomra sem hagyták el a fejét azok a gondolatok, amelyektől már valósággal képtelen volt szabadulni. Le kellett futnia a szokásos tiszteletköröket. Egy részét felcseszte, szinte teljesen kifacsarta, hogy újra és újra ő tépi fel a saját sebeit, egy másikat viszont megnyugtatott a hamis jövőkép, amely annyira valósághűen táncolt előtte. 

Ma este azonban más történt. Kevesebbet ivott, mint szokott. Valahogy nem kívánta. Csendben figyelte a felé igyekvő sötét felhőket, közben gondolatai Jo és Ellen halálának idejére vándoroltak vissza. Nem érdemelték meg. Kibaszottul nem ezt érdemelték. És ők is… ők is miattuk, miatta haltak meg. Bár ne engedte volna őket! Nem jöhettek volna vele, ez csakis a kettejük küldetése lett volna Sammel! Jo, aki előtt még az egész élet ott állt, és Ellen… aki anyja helyett mindig anyja volt. Nem nekik kellett volna meghalniuk akkor…

Megrázta a fejét, majd elkeseredetten a tenyerébe temette az arcát. Szaggatottan kifújta a levegőt, amelyet fájdalmasan sokáig tartott bent. Ebben a pillanatban Castiel termett mellette a korhadó padon. Csöppet váratlanul érte, de nem okozott számára megemészthetetlen sokkot a szárnyas látogatása. Már megszokta, hogy mindenféle előrejelzés nélkül, ráadásul a leglehetetlenebb helyzetekben jelenik meg. Lassan felemelte a fejét, és kérdőn felé pillantott.

– Helló, Dean – szólalt meg a másik a sötét eget kémlelve.

– Mit akarsz, Cas? – kezdte köszönésképp.

– Nincs különösebb oka a látogatásomnak. Mindössze a hogylétedről szerettem volna érdeklődni.

– Minden oké – vont vállat.

– Véleményem szerint ez nem igaz – állapította meg összevont szemöldökkel, zavartan.  – Hogy vagy, Dean?

– Cas, mondom, hogy minden rendben. Fantasztikusan vagyok. Hosszú napom volt, és tényleg semmi kedvem egy utolsó seggfejként viselkedni, de kérlek, hagyd abba a kérdezősködést, mert rohadtul nem vagyok jó hangulatban ehhez.

– Akkor miért nem odabent teszel eleget emberi szükségleteidnek és alszol, mint az öcséd? – kérdezte kíváncsian, közben még mélyebb ráncok jelentek meg a homlokán.

– Meg sem kérdezem, honnan tudod, mi van bent, és hogyan kerültél ide – ingatta a fejét, rá sem pillantva az őt fürkésző társára. – Nem igazán tudok aludni mostanában, oké? Nem megy – adta meg magát végül sóhajtva.

– Ha alvásra vágysz, könnyedén a segítségedre lehetek – nyúlt Dean homloka felé két ujjal, de az villámgyorsan megállította a kezét.

– Nem, Cas. Ez most nem olyan. Ha ma éjjelre ki is ütsz… nem fognak változni a dolgok. Két nap múlva majd ugyanez lesz.

– Mi akadályoz meg abban, hogy rendesen nyugovóra térj?

Néhány másodpercig csak a csend, illetve a távolban tomboló vihar hallatszott. Fogalma sem volt, mit feleljen. Bár gyanította, hogy a szárnyas így is sokat sejt, elvégre angyali képességei által könnyedén belé lát… túl mocskosnak érezte a lapjait ahhoz, hogy teríteni tudja őket. Ráadásul Castiel közel sem arról híres, hogy tökéletesen tisztában legyen az emberekkel kapcsolatos kérdésekkel. Nem egy seggfej, mint a testvérei, de erősen valószínűtlen, hogy megértené a fájdalmát. Ő érzések, sőt, gondolkodás nélkül kénytelen végrehajtani a parancsokat, és bár ez a Winchesterek mellett sokat változott az utóbbi időben, mégsem volt biztos benne, hogy jó ötlet színt vallani neki.

– A helyzet az, hogy mi, emberek… elég elcseszettek vagyunk. Ha valami nincs rendben idebent, – mutatott a feje oldalára –, akkor az sok más, látszólag egyszerű dolgot is befolyásolni tud. Ilyen például az alvás vagy az evés.

– Ha tapasztalataim nem csalnak, az alkoholfogyasztásra is hatással vannak ezek a… belső problémák, igaz?

– Ahogy mondod – bólintott egyetértően.

– Dean, azért vannak nehézségeid az alvással, mert gond van az elmédben?

– Valami olyasmi, Cas. Ja. – Rég megszokta, hogy a másik a legegyszerűbb dolgokat is összezavaróan változatos szókinccsel képes leírni, így már ez sem bosszantotta. A lényeg, hogy megértette, mi a baj.

– Akkor miért nem teszel valamit annak érdekében, hogy ezek a problémák megszűnjenek? Véleményem szerint ilyen módon, változtatás nélkül folyamatosan romlik az egészséged.

– Elárulhatok neked egy titkot?

– Természetesen. Számíthatsz a diszkréciómra – felelte eltökélten Castiel, miközben találkozott a tekintetük.

– Nem tudom, mit tegyek – szólalt meg hosszas hallgatás után. Alig hitte el, hogy épp ezzel az életképtelen angyallal játszik dilidokisat. – Úgy érzem, csordultig vagyok olyan gondolatokkal, amiket már el kellene engednem. De nem tudom, hogy csináljam. Túl sok mindent kellene rendbe raknom idebent… és fogalmam sincs, miként álljak neki. Azt se tudom, képes vagyok-e egyáltalán szép sorjában minddel szembenézni.

Még önmagát is meglepte, milyen könnyen kicsúszik a száján a válasz. Bár valamennyire még mindig tartott a mellette ülő csodabogártól, így érthető módon nem volt teljes a bizalma felé, az nyugtatta: igazából semmi konkrétat nem mondott. Az pedig még nagyobb meglepetésként érte, hogy egy hangyányival könnyebbnek érezte a lelkét. Nem sokkal, de egy nagyon kicsivel biztosan, az pedig már haladás. Mi van, ha csak ki kéne beszélnie magából, nem mindig a fejében elemezgetni mindent? Talán javítana valamit a helyzeten. Ebben a pillanatban el is vetette a gondolatot. Hogy nézne már ki, ahogy az ágyon fekve ontja ki magából azokat a felgyűlt baromságokat, amik folyamatosan kínozzák belülről? Na meg, ha esetleg Sam rányit, miközben magában beszél? Vagy ami még rosszabb, ha csak meghallja valahogyan anélkül, hogy elé állna, Dean meg nem veszi észre? Akkor jöhetne megint a lelkizés és a hazudozás. Ebből pedig abszolút nem kért, köszönte szépen. Inkább mégiscsak elintézi egyedül.

– Dean, ha bármiben segítségedre lehetek a…

– Hagyd csak! Minden oké. Majd elmúlik, ne aggódj – felelte, mialatt egy nem éppen őszinte mosolyt erőszakolt az arcára.

– Rosszul vagy – rázta a fejét magabiztosan. – Miért rejteget előlem a problémáid okát? Látom, hogy fájdalmaid vannak.

A vadász ajkai közül egy mély sóhaj szakadt ki. Csak tűnne már el a kibaszott probléma-radarjával együtt! Samnek elég egyszer mondani, hogy nem, mindig megérti. Castiel viszont makacs, mint az öszvér. Fogja már fel, hogy lehetetlen! Nem kér a segítségéből. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán lehet rajta segíteni.

– Cas, jól vagyok, oké? Nincs valami dolgod? Nem kéne irányítani a Mennyeket, vagy seggbe rúgni néhány démont? Biztos van jobb elfoglaltságod. Menj, intézd csak, amit ilyenkor szoktál!

– Dean…

– Castiel! Menj! Kérlek, menj…

Nem ordított, pedig legszívesebben azt tette volna. Sőt, hiába volt feldúlt, az utolsó mondatot alig hallhatóan, szinte suttogva mondta ki. Így is fájdalmat okozott neki minden egyes gondolat és lélegzetvétel, nem volt ereje még az angyallal is veszekedni. A lány utáni eszmefuttatások is felcseszték, most pedig, hogy megint minden előjött, még rosszabbnak tűnt a helyzet. Teleszívta oxigénnel a tüdejét. Még ez is fájt. Annyira nagyon fájt. Leszorította a szemét, majd a fejét ingatva a tenyerébe hajtotta az arcát. Mikor lesz már vége ennek a borzasztó rémálomnak?

Szaggatottan kifújta a levegőt, amikor egy kéz érintette meg a vállát. Tudta, hogy a másik nem hagyta itt. Nem hallotta a szárnysuhogást, ez pedig egyszerre töltötte el félelemmel és megnyugvással. Képtelen volt beszélni, minden erejét az foglalta le, hogy visszatartsa a kitörni készülő érzéseit, amelyek másodpercenként erősödtek. Az angyal maga felé húzta, ő pedig engedett, miközben kérdőn rá pillantott.

– Hadd vigyelek el valahova – kérte csendesen. Az idősebb fivér félt megszólalni, ezzel minimális esélyt adva annak, hogy a fájdalma átvegye felette az irányítást. Némán bólintott.

Castiel óvatosan a homlokához érintette mutató–, és középső ujját, ő pedig ebben a pillanatban automatikusan lehunyta mindkét szemét. Mikor legközelebb kinyitotta őket, a felettük ragyogó nap fényes sugarai vakították el.

– Hol vagyunk? – fordult kérdőn a mellette álló ballonkabátoshoz.

– A Mennyországomban.

Dean nem felelt. Elemelte tekintetét a másikról, majd lassan végignézett a helyen. Egy meseszép kertben voltak. Szökőkúttal, színes virágokkal és hívogató árnyékot nyújtó fákkal. Az idő békés volt, az eget bárányfelhők tarkították, a Nap pedig kellemes meleget adott. Nem volt oda az ehhez hasonló dolgokért, de ez most megnyugvást hozott a lelkébe. Az egész… olyan idilli volt.

Castiel szó nélkül elindult a háta mögött, ő pedig csak néhány másodperc múlva vette észre, amikor az angyal már jóval eltávolodott tőle. Egy hatalmas fa alá sétált, majd mielőtt leült volna, levette a szimbólumává vált ballonkabátot. Meleg volt, így Dean is követte a példáját. Mellé telepedett, a tekintetével még mindig a helyszínt pásztázva. Cas még percekig hagyta, hogy a csodás tájban gyönyörködjön.

– Mesélj nekem, Dean – szólalt meg, amikor a vadász mindkét lábát felhúzta, karjait pedig összekulcsolta körülöttük.

– Miért? Mármint… miért neked? – nézett rá összezavarodva. Kicsit sem volt indulatos, de őszintén nem értette a másik kérésének okát.

– Lássuk csak: ha a véleményem helytálló, akkor imádkozni nem fogsz, mert Atyám létezése számodra teljességgel elfogadhatatlan, az öcséd előtt továbbra is változatlanul tagadod, hogy gondjaid lennének, és más emberrel sem szándékozod megbeszélni, miért vannak fájdalmaid, illetve álmatlan éjszakáid.

– Touché!

– Öhm, nem…

– Igazad van, Cas – pillantott félre fájdalmas mosollyal az arcán. Hogy is értené? – De tényleg hihetetlen, hogy nincs jobb dolgod ennél. Bármi.

– Az a fő feladatom, hogy téged óvjalak. És – a te szavaiddal élve –, elég szarul végzem a munkám, ha egyre romlik az állapotod.

Mély sóhaj szaladt ki kiszáradt ajkai közt. Tényleg mindent elmond most neki? Már semmi kétsége nem maradt afelől, hogy a szennyese biztonságban van a társánál. Azok után, hogy az képes volt elhozni a saját Mennyországába csak, hogy megnyugtassa? Egy hangyányi bizalmatlanság sem maradt benne. Mégis… ez a rengeteg emlék, a sok fájdalom. Minden, ami szép lassan felemészti belülről. Hogy tudná mindezt kiadni magából? Ráadásul milyen lenne a viszonya ezek után Castiellel? Úgy érezte, végre talált valakit, aki képes a szar „kemény vagyok”-álca mögé látni, és igenis kiszedni belőle a szomorúságának okát; de mi van, ha ez még neki is sok lesz?

– Beszélj hozzám, Dean! – kérte kedvesen, miközben a keze megérintette a másik vállát.

A Winchester ösztönösen lehunyta szemeit. Tudta, hogy ha most sikerül szembenéznie a démonjaival, kicsit végre újra egyenesbe jön, és nem kell többé a fájó múlt elől menekülnie. Mégis félt, rettegett, hogy a sok szar, amelyet kiadni készül, időközben összeroppantja. Kicsit már belehalt, így nem volt biztos benne, mennyit tud még elviselni.

– Itt vagyok. Mondd el, Dean! – érkezett a halk biztatás, ő pedig alig észrevehetően bólintott egyet.

Meg kell tennie. Muszáj túljutnia mindezen. Nem engedheti, hogy elhatalmasodjon rajta, hogy összeroppantsa. Az öccse számít rá. Bobby is számít rá. Castiel… ő pedig pláne. Szüksége van rájuk, ahogy nekik is szükségük van rá. Muszáj leküzdenie a fájdalmait, a félelmeit.

Nehéz volt elkezdeni. Döcögősen, lassan jöttek a mondatok, sokszor több tíz másodperces szünettel egy-egy szó között. Tanácstalannak érezte magát. Hogyan is lásson neki a legnagyobb kudarcai elmesélésének? Egyik szavából a másikba vágott, gyakran csak félbehagyott mondatok lógtak a levegőben. Borzasztóan hülyén érezte magát, meg az egész helyzetet, amiből már sehogy nem tudott kimászni. Zavarban volt, és kibaszottul szégyellte a vallomásait. 

Időközben azonban belelendült. Fel sem tűnt neki, hogy a könnyek valamikor folyni kezdtek az arcán, ahogy az sem, hogy sokszor szinte kiabált fájdalmában. Csak sorolta, ami mardosta belülről, egyre inkább összefüggően. Mindent, az összes égető gondolatot kiadta magából.  Azokat, amelyeket már beismert Samnek, és olyanokat is, amiket korábban senkinek sem mert elmondani. Talán másfél órán keresztül beszélt kisebb-nagyobb szünetekkel. Gyakran percekre megállt, letörölte az álláról csöpögő a könnyeit, és a semmibe meredt. Máskor halkan szipogott, majd megszorította Cas kezét, aki végig figyelmesen hallgatta. Egy szót sem szólt. Tudta, hogy csak megzavarná, kizökkentené vele a másikat. Hallgatott, és szép lassan megértette, miért is vannak Deannek ekkora kínjai.

A vadász már elcsukló hangon, szinte suttogva beszélt. Nem tudta, mióta sír az angyal ölelésében kisgyerek módjára. Az összes fájdalma, minden félelme napvilágot látott, ő pedig csupasznak, teljesen meztelennek érezte magát. Az inge szinte teljesen átázott a könnyeitől, ahogy az őt ölelő szárnyas ruhái sem úszták meg. Percek óta csendben ült barátja karjaiban. A nyakába fúrta az arcát, mintha ezzel elmenekülhetne a szégyen elől, amit folyamatosan érzett.

– Dean. – Hallotta a bátorító, kedves szavakat.

Kisírt, vörös és égő szemekkel nézett fel az őt szorító égi harcosra, aki halvány mosollyal az arcán figyelte. Gyengéden az álla alá tette a kezét, így kényszerítette arra, hogy ne vegye le róla a tekintetét. Ő azonban legszívesebben elsüllyedt volna.

– Minden rendben lesz. Megígérem neked, most már minden egyenesbe jön. Túljutottál a nehezén, már csak egy minimális időt kell adnod magadnak, és hidd el… végre jól leszel. Meg fog gyógyulni a lelked.

– Hogy vagy képes még mindig ugyanilyen rendesen… kedvesen bánni velem? Mindazok után, amit tettem…

– Dean, a te véleményed önmagadról merőben más, mint az enyém. Tudod, hogy én mit látok, amikor rád nézek? – Csak egy bátortalan fejrázást kapott válaszul. – Egy harcost, aki mindent feladna azokért az emberekért, akiket szeret. Egy férfit, akinek a család az első. Egy testvért, aki bármit megtenne az öccséért. Egy vadászt, aki megállította az Apokalipszist, a leviatánokat és minden más gonoszt, aki valaha veszélyeztette a világot. Egy olyan hőst látok, aki mindig kész feláldozni önmagát a jóért. Egy olyan embert látok, amikor rád nézek, aki csak erőt és támogatást ad másoknak. Aki mindig a jót igyekszik véghezvinni, még ha ez nem is sikerült folyton. Nem jutott nekem nagy szerep a világ történelmében, Dean, de az, hogy az én feladatom volt kihozni a lelked odalentről, ezerszer többet ér, mint bármi más korábban. Évezredek óta vagyok itt, és amióta csak léteztek, sokszor figyellek titeket. Olyan dolgokat láttam, amelyeket el sem hinnél nekem. Annyi csillagot és a világ különböző, elmondhatatlan csodáit kísértem már figyelemmel… mégis, az eltelt idő alatt egyetlenegy sem volt olyan gyönyörű, mint a lelked. Láttam mindent, amin keresztülmentél, így nem mondhatod, hogy nem az igazságot foglalom össze. Bár képtelen vagyok objektív maradni, el kell hinned, hogy az egyik vagy a legjobbak közül, akik valaha itt éltek.

– Cas, én…

– Kérlek, engedd meg, hogy befejezzem – pillantott rá kérlelően, mire az gondolkodás nélkül bólintott.

– Hibáztál. Igen, követtél el rossz dolgokat, de véleményed szerint melyik ember nem tett még így? Még az angyalok is cselekszenek így sokszor. Te ártatlanok százait mentetted már meg úgy, hogy nagy részük nem is sejtette, milyen veszélynek van kitéve. Te mégsem kértél soha ezekért semmit, egyszer sem hánytorgattad fel nekik az értük tett szívességeket. Tértél már rossz útra életed során, mégis mindig visszataláltál onnan. Előfordult, hogy ehhez valaki segítségére volt szükséged, de akkor is kitaláltál a sötétből. Nem vagy tökéletes, Dean Winchester, ennél azonban nem állhatsz közelebb ahhoz, hogy az légy. A barátaid, akik meghaltak, mind tudták, mire vállalkoztak, és hidd el, nincs harag a szívükben miattad. Nem bánták meg, amit érted tettek. Már boldogok a saját Mennyországukban. Mind azok. Ők megbocsátottak neked mindenért, amivel valaha megbántottad őket… ideje, hogy te is ezt tedd. Azt akarják, hogy boldog légy a Földön, de ha csak az önostorozás vezérel, soha nem teljesedik be a kívánságuk. Bocsáss meg magadnak, Dean!

A vadász percekig némán nézte az angyal kék szemeit. Minden mondatát tisztán értette, most mégis hatalmas zavar támadt benne. Lesokkolódott. Végre nyugodt volt azok után, hogy amit csak lehetett, kiadott magából, Castiel fejmosása azonban… valósággal ledöbbentette. Bár most sem a hétköznapi nyelvhasználat jellemezte a mondanivalóját, hozzá mérten a lehető legegyszerűbben mesélte el, mit érez. Mert érez. Biztos volt benne, hogy érez. Ha nem is így fejezte ki... az, hogy nem tud objektíven nyilatkozni róla, elég bizonyítéknak tűnt. Boldoggá tette a tudat, hogy jelent valamit az angyalnak. Végre nem volt egyedül a már-már kínos ténnyel, hogy nyugodtabb, valósággal másabb a szárnyas közelében. Nem merte elkönyvelni, hogy ez már bizony valami komolyan és visszafordíthatatlan kezdete, afelől viszont nem akadt kétsége, hogy amit érez, az más. Hogy miben? Fogalma sem volt. De más, mint az eddigiekben bármikor, ez biztos.

– Cas… mi van, ha azért vagy elfogult velem szemben, mert a kötődsz a lelkemhez?

– A megállapításod nem teljesen helytelen. Kötődök hozzád, az érzéseim azonban nem befolyásolják a tapasztalataimat.

– Én is kötődök hozzád, ha ez megnyugtat – szólalt meg halkan, némi várakozás után, a szárnyas felé pillantva. Ha már élete minden szégyenfoltját felfedte, ez már teljesen mindegy volt.

– Boldoggá tesz, hogy benned is hasonló érzések táplálódnak irántam – felelt mosolyogva. – Sikerült elérnem a mondandómmal, hogy meggyőzzelek, illetve valamivel más szemmel lásd a múltad?

– Nem fogom egy kivételesen jó embernek tartani magam, de abbahagyom az önostorozást, ezt megígérhetem.

– Ennek őszintén örülök. Úgy érzékelem, a kedved is jobb lett. A lelked sem olyan szomorú már.

– Nem. Tényleg nem az.

Az idősebb testvér arcáról eltűnt a bánat, szemei sem voltak már olyan mélabúsak. A pirosság még látszott rajtuk, de a korábbihoz képest ezerszer boldogabbnak érezte magát, így azzal az aprósággal nem is törődött igazán.

Óvatosan mosolygott, észre sem véve, hogy még mindig a társa ölelésében fekszik.

– Dean, elárulhatok valamit?

– Persze – nézett fel rá kíváncsian. – Hallgatlak.

– Azt hiszem, a lelked iránti kötődésem kezd átalakulni. Valami… emberibbé.

– Nem tetszik a dolog? Esetleg fájdalmat okoz?

– Nem, nem érzek kellemetlenséget. Sőt, kifejezetten élvezetes a folyamat. Azonban nem tudom, hogyan kezeljem mindezt.

A vadász jobb kezét Castiel arcához érintette, aki ettől gondolkodás nélkül lehunyta a szemét. Tényleg kezd emberi lenni. Egyre kevésbé tűnik egy idióta, érzéketlen robotnak, aki gondolkozás nélkül teszi, amit parancsolnak neki. Dean óvatosan elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy az angyal is kezd beleszeretni. Mert ez az. Ezer éve nem érzett ehhez hasonlóan, sőt, pontosan így talán soha. Pont emiatt volt biztos benne, hogy nem csapják be az érzékei. Ő is kezd szerelmes lenni. Félt az érzéstől, mégis… megnyugtatta. Cas iránt kötődni nem olyan volt, mint előtte bárki mással. Ő nem igényelte a púdert, a dolgok szépítését, elvégre élete legrosszabb időszakában vált a segítőjévé.

– Castiel – szólt lágyan a társához, mire az lassan kinyitotta a szemeit. Csodálattal nézte az őt tartó férfit, aki épp összezavarodott érzelmeinek rendbe rakásával volt elfoglalva. Egyre nőtt a forróság, ők pedig olyan közel voltak. Olyan nagyon közel.

– Igen, Dean?

– Azt hiszem, én is kezdek lassan beléd szeretni – felelt hosszú csend után.

– Így nevezitek? A kötődés… szerelemmé alakul?

– Azt tudom, bennem kezd beérni. Csak remélni tudom, hogy benned is ugyanez játszódik le.

– Azt hiszem, igen. Azok alapján legalábbis, amit az érzésről hallottam, reálisnak tűnik a feltételezésed.

– Cas. – Képtelen volt visszafogni a vigyorát. – Nem tudnál csak annyit mondani, hogy te is ezt érzed?

– Én is ezt érzem – mosolygott vissza rá. Kivételesen értette a célzást.

Percekig ültek néma csendben, miközben a Dean még mindig a másik arcát simogatta. Nem tudta mitévő legyen. Meg akarta csókolni. Nagyon-nagyon. Tekintete nem egyszer siklott le a rózsaszín ajkakra, amelyek mágnesként vonzották a szemeit. Nem gondolta, hogy egyszer tényleg eljut ide. Hogy összeszedi minden bátorságát, és elmondja neki, amit korábban magának sem mert beismerni. Muszáj megcsókolnia. Szüksége van rá.

Halvány mosollyal az arcán a kék szempárba nézett, majd ismét a hívogató szájra szegezte a tekintetét. Lassan közelebb hajolt, ezzel egyértelművé téve a szándékát. Kérdőn az angyalra pillantott, aki tőle szokatlanul, hosszas monológ helyett csak egy óvatos bólintást adott válaszul. 

Lágyan az alsó ajkához ért, és végre, ki tudja, mennyi hosszú vágyakozás után megcsókolhatta. Lassan, kicsit bátortalanul, mégis kimondhatatlanul boldogan. Mindkét kezével a társa arcát fogta, aki lehunyt szemmel viszonozta a gesztust, közben Dean köré fonva a karjait. A csók hosszú és édes volt. Sokkal jobb, mint valaha gondolta volna bármelyikük is. Nem tudtak időnként nem belemosolyogni. Közben egymás hátán és mellkasán jártak a kezeik, a lehető legközelebb húzódva a másikhoz. A Winchester boldogan sóhajtott bele a már Mennyországot nyújtó, új kedvenc időtöltésébe, majd óvatosan elköszönt a gyönyörű ajkaktól.

– Ez kifejezetten élvezetes volt – szólalt meg Cas valamelyest kipirult arccal.

– Örülök, hogy tetszett – érkezett a megkönnyebbült válasz, majd másodperceken belül tovább folytatták.

Dean rövidesen ledöntötte az angyalt a hátára, ő pedig fölé hajolt, így csókolta tovább. A fa alatt, az árnyékban pont kellemes volt az idő, kettejük közt azonban hatalmas forróság tombolt.

– Dean, én…

– Nem csinálok semmit, ígérem – nyugtatta meg. – Csak látni szeretnélek. Én... komolyan sosem mondtam még ilyet egy férfinak sem, de baszki, olyan csodálatos vagy!

Hátán fekvő társa zavartan – ki gondolta volna, hogy tud zavart lenni? –, elmosolyodott, ő pedig ismét megsimogatta az arcát. Lassan lehajolt, és újra lágy csókokat lehelt az angyal szájára. Boldog volt. Annyira nagyon boldog volt. Nem csak azért, mert végre úgy érezte, megszabadult a lelkét nyomó mázsás terhektől, hanem mert megnyerte Cast is. Hiába ismerte már hónapok óta, kettejük barátsága szinte semmit nem jelentett ahhoz az imádathoz képest, amely most töltötte tele. Még ha azelőtt nem is mert belegondolni a néha rátörő, furcsa érzésekre, illetve azok miértjére, most minden annyira természetes és szép volt. Nem bánta, a megbánás egyetlen szikráját sem vélte felfedezni a tettei után. Végre megnyugvásra lelt. Végre boldog volt. Igazán boldog.

Órákig feküdtek a fa alatt egymás ölelésében. Gyakran csak csendben élvezték a másik társaságát, máskor pedig rövidebb és hosszabb párbeszédeket folytattak. Hogy miről? Bármiről, ami csak eszükbe jutott. Végre a béke volt az egyetlen, ami uralta a gondolataikat. Az idősebb fivér boldogan ölelte magához az angyalát, aki egyre emberibb gesztusokkal mosolyogtatta meg a vadászt. Biztosak voltak benne, hogy ennek lesz folytatása, főleg, hogy az égiek nem nézik jó szemmel az emberekkel való, főleg ehhez hasonló kapcsolatokat, most mégsem tudta zavarni egyikőjüket sem. Most csak ők voltak. Kettesben.
Castiel Mennyországában csak ennyi létezett: a meseszép kert és ők ketten Deannel.