„Az utazás egyik jó oldala, hogy megtanulod, mit értékelj, ha
egyszer hazatérsz. És akkor azok a kis dolgok, amelyek addig természetesek
voltak, mérhetetlenül jobbak lesznek, mert már megtapasztaltad a hiányukat.”
– Karen Hawkins
Az igazat megvallva, nem nagyon akad semmi komolyabb hozzáfűznivalóm a lentiekhez, majd a sorok beszélnek helyettem, én legalábbis őszintén ebben reménykedem. A többi meg majd elválik.
Jó olvasgatást mindenkinek! ٩(。•́‿•̀。)۶
jellemzők: domestic!Destiel, erotikus tartalom – csupán lájtos említés szintjén, ember!Dean, egykori-vadász!Dean, romantikus!Dean, idióta!Dean, délelőttök a kádban, ember!Castiel, ex-angyal!Castiel, mérges!Castiel, nagydumás!Castiel, fluff fluff hátán, happy end, hurt/comfort, pici angst, humoros, plusz egy kis novemberi eső – hogy ki ne száradjon a termés
Máskor, egy totál hétköznapi szituációban elő sem fordulna vele ilyen, de még
hasonló sem. Ő, aki mindig nyugodt és megfontolt, külsőre legalábbis biztosan –
a belső énjét meg ugye soha nem engedi láttatni a külvilág számára –, most úgy
viselkedik, mint egy szerelmes kamaszlány, aki az első randija előtt áll, készülődés
közben jóformán felforgatva a komplett házat. Nevetséges! Ez az egész helyzet, és
amit művel – mind nevetséges. De nem tud mit tenni. Beleőrül, ha nem cselekszik.
Kicsit jobban belegondolva talán volt valami a dologban. Nem is állt annyira
messze attól a buta hasonlattól, mint elsőre hitte. Ugyan nem az első
randevújára készült, de simán volt olyan feszült, mint egy arra váró tinédzser.
Sőt!
Elvégre nem véletlenül ügyetlenkedte át magát a helyiségeken. Sorra, egymás után az összesen. Biztos volt benne, hogy másodperceken belül megtalálja, ez pedig egyszerre töltötte el megkönnyebbüléssel és félelemmel. Hogy idegességében vagy inkább izgatottságában botladozott végig a lépcsőfokokon, küszöbökön, majd szobákon, nem tudta pontosan. Talán mindkettő. Hetek teltek el azóta, hogy utoljára itt járt, a szíve pedig egyre őrültebb iramban zakatolt, mióta beért a városba. Nem tudta, mire számítson. Gondolatban minden lehetőséggel eljátszott, mégsem érezte magát magabiztosabbnak a tudattól, hogy a legrosszabbra is felkészült. Már amennyire fel tudott.
Elvégre nem véletlenül ügyetlenkedte át magát a helyiségeken. Sorra, egymás után az összesen. Biztos volt benne, hogy másodperceken belül megtalálja, ez pedig egyszerre töltötte el megkönnyebbüléssel és félelemmel. Hogy idegességében vagy inkább izgatottságában botladozott végig a lépcsőfokokon, küszöbökön, majd szobákon, nem tudta pontosan. Talán mindkettő. Hetek teltek el azóta, hogy utoljára itt járt, a szíve pedig egyre őrültebb iramban zakatolt, mióta beért a városba. Nem tudta, mire számítson. Gondolatban minden lehetőséggel eljátszott, mégsem érezte magát magabiztosabbnak a tudattól, hogy a legrosszabbra is felkészült. Már amennyire fel tudott.
Kezében tartott táskáját még megérkezéskor csak hanyagul lehajította a lépcső
mellé. Most az foglalkoztatta legkevésbé, hogy kipakoljon belőle. Nem számít.
Mégis kit érdekel jelen pillanatban az a néhány hülye ruha, ami így eggyel több
órán át fog összegyűrődve a mélyén heverni? Apró részletkérdés. Na, meg, ha
esetleg bekövetkezik a legrosszabb, valószínűleg jobb is, hogy nem kell újra
felcsörtetnie a szobájába, csak mert korábban már az ágyára hajította a
cókmókját, esetleg ki is pakolta. Jó ez így, legalább minden kéznél van,
azonnal kész az indulásra, ha eldurvulna a helyzet.
Már csak a konyha volt hátra. Akkor is tudta volna, hogy itt
van, ha előtte nem járta volna be töviről-hegyire a bunker összes lehetséges
szegletét. Kicsit szüksége volt az időhúzásra, hogy összerakhassa az előadni szánt bocsánatkérő monológot. Biztos volt benne, hogy itt találja. Érezte. A bejárat melletti
falnak döntötte a hátát, miközben egy mély sóhaj szaladt ki a kiszáradt ajkai
között. A szája még mindig fel volt repedve, ahogy az arcán lévő sebek sem
szépültek az eltelt napok alatt. Legalább a testén lévő kék-zöld foltok
halványultak valamelyest. Alaposan helyben hagyták, de néhány zúzódáson kívül
szerencsére nem lett komolyabb baja. Újabb mély levegő. Itt az idő. Muszáj
szembenéznie vele. Le kell ülniük, és megbeszélni mindazt, amit korábban
elcsesztek. Amit Dean cseszett el kettejüknek. Innen már valóban nincs visszaút.
Egy karnyújtásnyira van tőle, már nem futamodhat meg. Össze kell
szednie magát, és férfiként eléállni, ahogy azt egész úton mantraként
ismételgette magának.
Érezte a jelenlétét, ahogy az ebben a pillanatban felcsendülő zene is neki
adott igazat, amely azt engedte következtetni, társa bekapcsolta a rádiót. Guns
N' Roses szólt a hangszórókból, Axl gyönyörű sorai pedig szép lassan
betöltötték a kis helyiségben honoló csendet. Másodperceken belül az énekesé
mellett egy másik hang is megszólalt. Castiel nem túl hangosan dúdolta a
November Raint, a visszhangzó épület azonban tett róla, hogy a fal túlsó
oldalán álló egykori vadász is mindent tökéletesen halljon. Imádta, amikor Cas
énekel. Mindig boldogság járta át a szívét, amikor lehetősége adódott az élet
ilyen apró csodáit élvezni. Mintha valami drogot juttatna a vérébe
dalolás közben, amitől még inkább beleszeret. A lágy zene mellett frissen
főzött kávé illata lengte be a folyosót, amitől a Winchesternek összefutott a
nyál a szájában. Elege volt abból a szarból, amit a benzinkutakon kellett
innia. Hiányzott neki egy igazi, finom bögre kávé. Az itthoni, amelyet minden
reggel Cas főzött neki. Ennél nem volt jobb.
Még egyszer teleszívta a tüdejét levegővel, majd szaggatottan kifújta azt. Nem értette, mégis miért ilyen nehéz ez. A vérfarkasok, démonok, vámpírok – ezek meg sem kottyantak neki azelőtt. Odaállni viszont a szerelme elé, akivel ilyen ocsmányul váltak el a múltkor, ettől őszintén berezelt. Összeszedte minden lelki erejét, és ellökte magát a faltól. Mielőtt alkalma lett volna még több indokot találni az időhúzásra – hisz akaratlanul is ezen volt –, gondolkodás nélkül lépett kettőt, majd a konyhába fordult. Castiel háttal állt neki, még mindig a meseszép dalt énekelte, közben valószínűleg kávét készített, Dean legalábbis csak erre tudott gondolni. A zene és a saját hangja miatt nem érzékelte, hogy nincs egyedül. Vagy csak túlságosan a gondolataiba feledkezett. Az utóbbi időben gyakran előfordult vele. Tejet öntött az italához, majd felemelve fekete bögréjét, megfordult, hogy a nappaliban, egy könyv társasága mellett fogyaszthassa el azt. A mozdulat félbe szakadt, amint szembesült azzal, nem egyedül áll a helyiségben. A döbbenetnek és rémületnek hála elejtette kedvenc bögréjét, ami így egyetlen másodperc alatt szilánkokra tört a földhöz csapódva, a kávé pedig a konyha padlóján ezerfelé folyt, közben őt is összekenve. Nem reagált a csörömpölésre, szinte a szeme sem rebbent miatta. Az sem zavarta, hogy a ruhájának nagy része kávés lett. Teljesen megfeledkezett róla. Az egyetlen, ami eljutott a tudatáig, hogy Dean két lépéssel előtte áll. Sötétkék farmer és piros flaneling volt rajta. Az, amelyet annyira szeretett a párján látni. Tudta. Biztosan ő is tudta, ezért vette fel. A szemétláda! Majdnem két hete nem látta az egykori vadászt, most pedig öröm, düh és bánat érzése keveredtek a szívében. A Winchester alsó ajka az álláig fel volt repedve, arcát pedig vágások tarkították. Jobb szeme alatt hatalmas zöld folt éktelenkedett. Haja azonban most is olyan tökéletes volt, mint ahogy mindig. Fájt a szíve, hogy így kell látnia. Kicsit mindig összetört, ha bántották, de a fortyogó dühe miatt most legszívesebben ő is bemosott volna neki kettőt, csak úgy, biztos, ami biztos alapon. Megérdemelte volna.
Még egyszer teleszívta a tüdejét levegővel, majd szaggatottan kifújta azt. Nem értette, mégis miért ilyen nehéz ez. A vérfarkasok, démonok, vámpírok – ezek meg sem kottyantak neki azelőtt. Odaállni viszont a szerelme elé, akivel ilyen ocsmányul váltak el a múltkor, ettől őszintén berezelt. Összeszedte minden lelki erejét, és ellökte magát a faltól. Mielőtt alkalma lett volna még több indokot találni az időhúzásra – hisz akaratlanul is ezen volt –, gondolkodás nélkül lépett kettőt, majd a konyhába fordult. Castiel háttal állt neki, még mindig a meseszép dalt énekelte, közben valószínűleg kávét készített, Dean legalábbis csak erre tudott gondolni. A zene és a saját hangja miatt nem érzékelte, hogy nincs egyedül. Vagy csak túlságosan a gondolataiba feledkezett. Az utóbbi időben gyakran előfordult vele. Tejet öntött az italához, majd felemelve fekete bögréjét, megfordult, hogy a nappaliban, egy könyv társasága mellett fogyaszthassa el azt. A mozdulat félbe szakadt, amint szembesült azzal, nem egyedül áll a helyiségben. A döbbenetnek és rémületnek hála elejtette kedvenc bögréjét, ami így egyetlen másodperc alatt szilánkokra tört a földhöz csapódva, a kávé pedig a konyha padlóján ezerfelé folyt, közben őt is összekenve. Nem reagált a csörömpölésre, szinte a szeme sem rebbent miatta. Az sem zavarta, hogy a ruhájának nagy része kávés lett. Teljesen megfeledkezett róla. Az egyetlen, ami eljutott a tudatáig, hogy Dean két lépéssel előtte áll. Sötétkék farmer és piros flaneling volt rajta. Az, amelyet annyira szeretett a párján látni. Tudta. Biztosan ő is tudta, ezért vette fel. A szemétláda! Majdnem két hete nem látta az egykori vadászt, most pedig öröm, düh és bánat érzése keveredtek a szívében. A Winchester alsó ajka az álláig fel volt repedve, arcát pedig vágások tarkították. Jobb szeme alatt hatalmas zöld folt éktelenkedett. Haja azonban most is olyan tökéletes volt, mint ahogy mindig. Fájt a szíve, hogy így kell látnia. Kicsit mindig összetört, ha bántották, de a fortyogó dühe miatt most legszívesebben ő is bemosott volna neki kettőt, csak úgy, biztos, ami biztos alapon. Megérdemelte volna.
– Cas – szólalt meg végül, miután másodperceken át csak meredten
néztek egymásra. – Cas, ne haragudj!
Barátja nem felelt, csak kizökkenve kusza
gondolataiból, lehajolt, és elkezdte felszedegetni a törött bögre darabjait.
Mindene kávés lett. A pólóját már így is összecsapta az ital, a padlóra
térdelve azonban a nadrágja is semmi perc alatt beszívta a nedvességet.
– Cas, légy szíves! Szólalj meg! – Kétségbeesetten, szinte rettegve
a választól térdelt le mellé, és hezitálva megérintette a másik karját. Castiel
dühösen kirántotta végtagját az érintése alól, majd szikrázó tekintettel
rá meredt, közben elengedte a kezében tartott szilánkokat.
– Mit akarsz, mit mondjak?! Hogy majd’ kiugrok a bőrömből,
mert 10 nap után végre haza szándékoztál érkezni? Hogy örülök neki, hogy
szanaszét vertek egy rohadt ígéret miatt? Hogy mennyire fájt, hogy egy telefonhívásból
kellett megtudnom, épp az ország túlsó felén vagy? Hogy szavakkal ki sem tudom
fejezni a csalódottságom, amiért szó nélkül eltűntél egyik reggelről a másikra?
Hogy mennyire jólesett, hogy közel három nap után egyáltalán a tudtomra adtad,
egy kis időre elmentél vadászni, miután megígérted, hogy abbahagyod? Mit
akarsz, Dean, mi mondjak még?! Mit szeretnél hallani? Üdv itthon!
– Garth-nak szüksége volt rám, Cas. – Örökkévalóságnak tűnő pillanatok teltek el, mire
egyáltalán ezt ki tudta nyögni. Castiel már valósággal ordított vele, amire még
soha nem volt példa, és bár nem pontosan ez a fogadtatás volt, amire számított,
nem tudta nem megérteni a helyzetét. Teljesen igaza volt. Mindenben. – Nem
napokra akartam elmenni. Úgy volt, hogy néhány óra az egész. Csak… komplikációk
adódtak, és nem tudtam hazajönni. Azt hittem, ideérek, mire felébredsz, de
mikor kiderült, többen vannak azok a rohadékok, és időközben továbbálltak, nem
hagyhattam magára Garth-ot. Ismered a kölyköt. A telefonunkat tönkretették az egyik bunyó közben, vonalasat meg csak több mérföld kocsikázás után találtunk, ezért tudtalak csak később hívni.
– Nem érted – rázta a fejét az ex-angyal keserűen
felnevetve. – Nem én mondtam, hogy hagyd abba a vadászatot. Nem én könyörögtem.
Egyetlenegyszer sem kértelek rá, hogy tedd meg ezt értem. Nekem nem volt bajom
azzal az élettel sem, sőt, kifejezetten szerettem. Te erősködtél, hogy nyugodt
és békés mindennapokat akarsz, emlékszel? Te mondtad, hogy eleged van abból,
hogy folytonos veszélyben élünk, ezért szeretnéd már annyira a végét. Te
akartad a szőnyeg alá söpörni az eltelt franc tudja, hány évtizedet. Ezért
egyeztünk meg, hogy leállunk. Miattad.
– A segítségemet kérte. Hogy mondhattam volna nemet?
– Nem az a baj, hogy vadászni mentél, a kurva életbe is, hanem, hogy egy rohadt szóval nem mondtad! Miért titokban kell elintézni az
ilyesmit? Miért nem tudtad elárulni, hogy a kölyök nem bír velük egyedül, és
egyszeri alkalomként besegítesz neki? Szerinted megtiltottam volna, hogy
elmenj? A rohadt eget, Dean, ne legyél már ilyen hülye! Nem a vadászat a baj!
A kicseszett bizalmatlanságod, azzal van a gond! – Ismét felemelte a hangját. Nem
akarta, de képtelen volt fékezni magát. Forrtak benne az indulatok.
– Én bízok benned, Cas – nézett rá összetörten. Hogy
lehetett ilyen idióta? Mindent elcseszett, amit csak lehetett, most pedig ki
tudja, mikor bocsát meg neki az ex-angyal. Ha egyáltalán megteszi. Az összetört
bizalom visszaszerzéséről nem is beszélve.
– Ha te mondod…
Castiel időközben összeszedte a bögredarabokat, amelyekkel
aztán a kuka felé indult. Kidobta az összetört kerámiát, majd a kamra felé vette az irányt, hogy kihozza a felmosót, ekkor azonban a vadász a karja után nyúlt. Gyengéden
megszorította azt, és maga felé fordította a férfit.
– Soha többé nem fordul elő – fogta kezei közé az arcát.
Borostája kellemesen érdes volt tenyerének, már nagyon hiányzott az
érintése. Szerette, ha nem borotválkozik, kifejezetten jól állt
neki ez a viselet. – Nem lesz többet hasonló, ígérem. Kérlek, ne haragudj, Cas! Elbasztam. Nagyon-nagyon. De nem akartam, hogy neked is idegeskedni kelljen ezen, azért nem mondtam. Csak egy gyors vámpírirtás lett volna, két-három óránál nem szabadott volna tovább tartson. De kicsúsztak a dolgok a kezeinkből.... és már akkor rájöttem, hogy elkúrtam.
Maga felé húzta az arcát, majd rövid tétovázás után lágyan megcsókolta a férfi homlokát. Egyre jobban bántotta, hogy ilyen meggondolatlanul hülye
volt. Majdnem elvesztette azt, akit a legjobban szeretett. Majdnem elvesztette
Cast. A legjobb barátját, a miatta elbukott angyalt, az elsőt, aki igazán, a múltja minden borzalmával együtt elfogadja, támogatja. És aki neki is egyenlő lett az otthonnal. Az érzéssel, amiről azt gondolta, Cassie után sosem fog újra érezni. Majdnem mind oda lett. Ráadásul egy ilyen jelentéktelen szarság miatt, amit megint magának köszönhetett. Castiel volt mindene.
Ha ő elhagyja, azt nem tudja kiheverni. Bármit, de azt nem. Most pedig mindössze egy hajszál választotta
el ettől. Az ő saját világvégéjétől, a személyes Apokalipszistől, amit nem Lucifer hoz el, hanem Dean Winchester saját magának, mert sosem tanul a múltban ejtett hibáiból. És mindezt miért? Mert megint mindent
egyedül akart intézni, ahogy korábban is folyamatosan ezt tette. Most tényleg megtanulta a leckét. Nem lesz több
ilyen. Elég volt. Kis híján megégette magát, és ez elég alapos emlékeztető lesz
a továbbiakra.
Az ex-angyal átkarolta a derekát, majd lehunyva az óceánt is megszégyenítő kék
szemeit, hagyta, hogy homlokaik összeérjenek. Hiányzott neki. Csak most jött rá igazán, mennyire hiányzott neki a vadász illata, érintése, szavai – mindene. Ő maga. Végtelenül boldog volt,
hogy ismét a karjai közt tarthatja, még ha embertelenül haragudott is rá.
– Ugye tudod, hogy tényleg nem a vadászat a gond? Én azt sem
bánom, ha megint el akarod kezdeni. Tudhatod, hogy mindenben támogatlak. Azt
viszont képtelen vagyok elviselni, ha kizársz. Az az egy nem megy. Sosem ment.
– Tudom. És sajnálom – felelt lehunyt szemmel, még mindig a
kezei közt tartva a másik arcát. – Nem a hév beszélt belőlem az előbb. Nem fog
többet előfordulni, esküszöm.
– Akkor jó. Rohadtul semmi kedvem itthon ülő, esténként veszekedő
feleséget alakítani – mosolygott fel Dean smaragdzöld szemeibe. Végtelen
béke teljesedett ki a lelkében a látványtól. Bár még érezte az elmúló keserű
szájízt az utóbbi néhány nap miatt, biztos volt benne, végre minden rendben
van.
– Pedig egész jó balhés asszony lenne belőled – húzódott nagy
vigyorra a vadász szája.
– Vigyázz magadra, Winchester! Így is rosszul áll a szénád,
törött kézzel meg pláne nehéz vérző orrot törölgetni.
Dean napok óta először egy jóízűt nevetett. Kis híján még a
könnye is kicsordult közben. Mióta Cas végleg ember lett, kialakult egy sajátos
stílusa, amit főleg a Winchester-testvéreknek, kiváltképp az idősebb fivérnek
köszönhetett. Bár káromkodni még nem tudott úgy, mint Dean, hatalmas szövegei
így is voltak. Ezekkel pedig gyakran villanyozta fel az otthoni lapos
hangulatot.
Mikor végre sikerült abbahagynia a nevetést, csak mosolyogva ingatta a fejét,
közben tekintete szüntelenül figyelte az őt vizslató kékséget. Melegség járta
át a testét, az érzés pedig a mellkasában összpontosult. Szerelmes volt.
Végtelenül bolond és szerelmes. Nem akarta elveszíteni ezt az érzést. A színtiszta
boldogságot, amivel Castiel ajándékozta meg nap mint nap. Még soha azelőtt nem
örült ennyire annak, hogy él. Hogy vele él, és végre vele élvezheti a –
hozzájuk mérten – békés életet. Boldog volt. Végre először, a rengeteg
szenvedés után igazán boldog.
Hosszú, szerelmes csókokat váltottak a konyhában, majd a
rumli feltakarítása után Cas leültette társát az ágy szélére a hálószobájukban.
Előszedte az elsősegély dobozt, majd párja elé térdelve letisztogatta az
ápolásra szoruló sebeket az arcán. Legalábbis ezt tette volna, ha Dean nem
szakítja félbe egyfolytában néhány lopott csókkal és simogatással. Nem
tudott haragudni, sőt, kifejezetten élvezte, hogy feltartják. A vadász mindig
stílusosan csinálta az ilyesmit, így aztán csak hozzáfűzni való nélkül, nevetve
visszacsókolta és viszonozta az öleléseket.
A vágások ellátása után hosszan szeretkeztek a hálószobájukban. Semmit nem
siettek el. Örültek egymásnak, ki akartak élvezni minden egyes édes pillanatot.
Mindkettejüket megviselte az utóbbi néhány nap, Castielt talán még jobban,
most pedig végre minden megmaradt feszültséget kiadhattak magukból anélkül,
hogy bárkinek – maradandó – baja esett volna. Kora este volt, amikor ismét boldogan csókolózva
kimásztak az ágyból, és a fürdő felé vették az irányt. Dean vizet, majd
habfürdőt engedett a kádba. Mikor majdnem tele lett, belemászott, néhány
másodpercre rá az ex-angyal is követte. A vadász hátulról átölelte a férfit, a
vállán támasztotta meg az állát, majd behunyt szemmel élvezte a forró vizet és a
másik társaságát. Halkan dúdolni kezdett.
– Énekelj nekem! – érkezett a csendes kérés, mikor már hosszú
percek óta a Winchester hangja töltötte be a helyiséget.
– Legszívesebben megtagadnám a parancsot, de... merjek neked nemet mondani? A korábbi fenyegetés után
komolyan kétszer meggondolom, mikor mit válaszoljak. Nehogy a nagy lázadást az egyik fogam bánja – mosolyodott el sokatmondóan.
Halk nevetés hangja töltötte be a fürdőszoba csendjét.
Castiel hátradőlt Dean ölelésében, végigfeküdt a mellkasán, majd szó
nélkül, félig elszenderedve pihente ki az eltelt napok minden fáradalmát. Közel
egy órán át maradtak így, alig néhány szót váltva közben. Beszéd nélkül is
boldogok voltak. Mindketten tudták, hogy végre minden rendben van, és ha a
fentiek is úgy akarják, rendben is lesz. A víz szép lassan kezdett kihűlni, ahogy
a bőrük is becsületesen kiázott, ami azt jelentette, hogy ideje kiszállni.
A hajdani angyal lassan felült, Dean azonban megállította mielőtt még kimászhatott volna. Szanaszét
álló fekete tincsekkel, hatalmas kíváncsi szemekkel pillantott hátra,
érdeklődve várva társa mondandóját.
– Tudom, hogy jelen pillanatban úgy nézek ki, mint egy mutáns
tengeri szörny, akit nemrégiben vagy háromszor agyonvertek, és bár nem így
lenne a tökéletes, valahogy nem érdekel. Figyelj, Cas, én tudom, hogy milyen
önző tudok lenni, a veled kapcsolatos dolgokban meg pláne, ahogy azzal is
tisztában vagyok, hogy sokszor makacs és meggondolatlan vagyok, de… melletted
valahogy nem érzem magam olyan rossz embernek, mint anno, ami piszkosul nagy szó tőlem.
Nem tudom annak érezni magam, ahogy az egész világot sem látom olyan
elcseszettnek, mint azelőtt. Kihozod belőlem, hogy ne tűnjön minden olyan
szörnyűnek. Nyugodtan nevezz ezért egy igazi nyálas, romantikus komédiának, de
valahogy akkor is úgy érzem… talán ilyen élettel és megváltozott nézőpontokkal
nem csak a Pokol az, ahol helyem lesz a földi élet után. Melletted képes vagyok
nem csak az érem egyik oldalát bámulni, és a saját véleményemet fújni papagáj
módjára.
– Miért mondod ezt most nekem? – simogatta meg érdeklődve barátja állát, külön ügyelve a gyönyörű látványt elrontó sebhelyekre.
– Te… te nem akarsz többet velem? Tőlem? Nem vágysz valami
újra?
– Nem vonunk be harmadik személyt, Dean! Ezt már
megbeszéltük.
– Nem, nem erre gondoltam – nevetett fel fejcsóválva. – Félre
ne érts, jelenleg mindent tökéletesnek érzek így. Oké, fáj a seggem és kicsit
kimerült vagyok, de ez legyen a legnagyobb baj. Boldog vagyok, mocskosul
boldog, ezt pedig csak neked köszönhetem. Tudom, hogy nem vagyok az évszázad legjobb
választása, de… nem tagadom, egyre jobban hívogat a tudat, hogy életem
hátralévő része is ilyen legyen. Veled. Számodra is egyértelmű, hogy nem vagyok
kifejezetten mintadiák ilyen téren, mert hát… na, Babyt akkor is csak én
vezethetem, és igen, a pite is kínos téma, de… nem tudom. Végre úgy érzem, tisztában
vagyok vele, mit akarok a jövőtől. Végre látok jövőt.
– Nem teljesen értem, miről beszélsz – felelt még mindig teljesen összezavarodva. De legalább már abban biztos volt, hogy Dean
letett a harmadik személy ötletéről az ágyban, így megkönnyebbülhetett.
– Mit szólnál, ha papíron is elismernénk azt a balhés asszony…
vagyis férj-dolgot, nem csak gyakorlatban foglalkoznánk vele? – mosolygott félénken
Castielre, közben lágyan végigsimítva az így is mindenfelé álló, hollófekete
tincsein.
– Azt akarod, hogy a férjed legyek?
– Hát… felőlem aztán a feleségem is lehetsz, nem korlátozlak
semmiben – nevetett vállrándítva. – Csak gyere hozzám.
A mosolya ragadós volt, már az ex-angyal sem tudott nem fülig
érő szájjal ülni mellette. Boldogság és izgatottság járta át mindenét, a szíve hevesen zakatolt a mellkasába zárva. Pontosan tudta, ő is
hasonlóan érez.
– Lenne néhány feltételem – emelte fel szigorúan a
mutatóujját.
– Oké, legyél te felül a nászéjszakán…
– Nem erre gondoltam, de ha már felajánlottad – vigyorgott még
jobban, közben hagyta, hogy a másik boldogan arcon csókolja.
– Figyelek, mit szeretnél? – suttogta a fülébe, és ismét a
vállára hajtotta az állát.
– Meghagyom neked a kocsit, de a pitédet muszáj megosztanod
velem – felelt egyszerűen, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Cas, ez még tőled is pofátlanul övön aluli húzás. A kajában
nincsen mi, ezt te is tudod.
– Én az ágyamat osztom meg veled, te meg a rohadt sütiddel
nem tudod megtenni ugyanezt?!
– De hát az pite – nyavalygott tőle nem megszokott módon az
idősebb fivér.
– Akkor vedd el azt – vont vállat, majd könnyedén felkelt, és kimászott a kádból.
Dean nem tétlenkedett sokat. Tekintve, hogy mekkora kosarat
kaphat most, inkább lemond mindenről, csak ne szalassza el ezt a lehetőséget,
ami valószínűleg az egész későbbi életére hatással lesz. {Pitét meg majd tud
akkor titokban enni, ha a másik épp nincs otthon.} Gyorsan felállt, kilépett a
kádból, majd Castielhez sétált, akinek már egy törülköző volt a hátán.
– Mi az utolsó szavad, szépfiú? – vonta fel a szemöldökét,
még mindig széles vigyorral az arcán.
– Ha akarod, az egész pitét neked adom. Csak gyere hozzám.
– Dean – csóválta a fejét immár vigyorgás helyett halványan
mosolyogva, és a vállán lévő törölközővel átölelte, majd magához húzta a társát.
– Verd bele a kemény fejedbe egyszer és mindenkorra: nem a kocsid vagy a kajád
miatt kellesz. A Pokolban semelyik nem volt, mégis beléd szerettem. Mitől lenne
ez most másképp?
– Akkor... ez egy igen?
– Énokiul kántáljam el, vagy mi kell, hogy megértsd végre?
Igen, Dean Winchester, hozzád megyek!
A vadász további hozzáfűzni való nélkül magához húzta az
angyalát, és hosszan, nagyon-nagyon hosszan megcsókolta. Végre az övé. Végre
teljesen az övé. Tudta, hogy eddig sem volt ez másképp, de most, ezzel aztán
végképp mindenki számára világos lesz, hogy Cas hozzá tartozik. Csak és kizárólag
hozzá. Már emberként is az ő angyala lesz, ehhez pedig nevét adja bizonyítékul.
Castiel örökre az ő angyala marad.
EZER VIGYOR!!!!BE HALTAM A JÓ DUMÁKTÓL!!!
VálaszTörlésCAS SZÖVEGEI ZSENIÁLISAK!!!DEAN-ÉI DETTÓ!!!!
GRATULÁLOK,CSAK ÍGY TOVÁBB!!!!
EZER VIGYOR!!!!BE HALTAM A JÓ DUMÁKTÓL!!!
VálaszTörlésCAS SZÖVEGEI ZSENIÁLISAK!!!DEAN-ÉI DETTÓ!!!!
GRATULÁLOK,CSAK ÍGY TOVÁBB!!!!
Nagyon szépen köszönöm, borzasztóan örülök, hogy tetszett! :)
TörlésAwww... Na most jöhet az ömlengés. :D Szóóóóóval:
VálaszTörlésNovember Rain? Komolyan? Most muszáj lesz meghallgatnom *-*
Aztán az, amit a kádban mondott.. Annyira igaz :/ Nagyon magamra ismertem benne. Hogy csak egy olyan embert szeretnék magam mellé, akivel nem érzem magam.. ilyennek... :C
Ott voltak még Cas beszólásai: "törött kézzel meg pláne nehéz vérző orrot törölgetni." ez mindent vitt :'D ezt rengetegszer el tudnám olvasni még! És el is fogom, ugyanis ez a ficed is felkerült az "Imádomésminimumnapontaelkellolvasnom" listámba ^^ Annyira, annyira ... ahh.. csak így: "Ahh" ennél jobban nem tudom leírni a bennem tomboló zagyvaságot és hiába tudtam, hogy igen lesz a válasz, addig nem vettem levegőt, amíg biztos nem voltam benne :D Ez mondjuk eléggé beszédített, de nem zavar semmiiiiii *-* Most tényleg 3 méterrel a felhők felett lebegek ^^
Ismét hatalmasat alkottál! Alig bírom kivárni a következő ficedet :) Köszönöm, hogy olvashattam <3
Basszus, szerintem én jobban fogok ömlengeni, mint te. :D Na, lássunk is neki. Először is, nem tudom levakarni a vigyort a képemről. Akárhányszor csak nekikezdtem a válaszhozzászólásnak - hidd el, nem 2-3 alkalom volt -, röhögve hajtottam a tenyerembe a fejem. Mit csinálsz velem, te nőszemély? Egy normális választ nem tudok írni, mert felváltva röhögök és mosolygok, mint a tejbe tök. Meg egyszerre is megy a kettő. Nem baj.
TörlésBorzasztóan boldog vagyok, hogy ennyire tetszik, és még a poénok is átjöttek. Eredetileg nem terveztem Cas-t ilyen kis beszólogatósnak, de adta magát, utólag megfosztani tőle a bölcs sorokat meg már nem volt szívem. Nem is is tudom, mit mondhatnék. A kádban elhangzottakkal mellesleg én is csak egyetérteni tudok, és naivan reménykedek, hogy egy nap az én lelkemet is kiragadja egy karót nyelt angyal a kárhozatból, ahova mellesleg egyre sebesebben tartok. :D
Köszönöm, hogy szántál rám időt! ♥
Tartom, amit a wattpadon is írtam - én ott olvastam először, mint tudod. :D Ez egy szuper, frenetikus, fantasztikus írás! :D Mivel a WP egyszer elnyelte a hozzászólásomat, és botor módon nem mentettem, ezért itt jobban kiemelhetem a nekem tetsző részeket, ez volt az első: " - Pedig egész jó balhés asszony lenne belőled – húzódott nagy vigyorra a vadász szája.
VálaszTörlés- Vigyázz magadra, Winchester! Így is rosszul áll a szénád, törött kézzel meg pláne nehéz vérző orrot törölgetni." Aztán jött: "- Te… te nem akarsz többet velem? Tőlem? Nem vágysz valami újra?
- Nem vonunk be harmadik személyt, Dean! Ezt már megbeszéltük." Majd: " - Azt akarod, hogy a férjed legyek?
- Hát… felőlem aztán a feleségem is lehetsz, nem korlátozlak semmiben – nevetett pimaszul. - Csak gyere hozzám." Végül: " - Akkor ez egy igen?
- Énokiul kántáljam el, vagy mi kell, hogy megértsd végre? Igen, Dean Winchester, hozzád megyek!"
Angst with Happy Endig! Csúcs! Köszönöm, köszönöm, köszönöm azt élményt! Ez egy gyöngyszem! :D <3
Még mindig csak vigyorgok boldogságomban. :) Na, majd máskor is lesz beszólogatós Cas, ha ennyire tetszett. Köszönöm szépen még egyszer. ♥
TörlésKenyeret és nagydumás!Cast a népnek! ^^