Home Sweet Home

„Az utazás egyik jó oldala, hogy megtanulod, mit értékelj, ha egyszer hazatérsz. És akkor azok a kis dolgok, amelyek addig természetesek voltak, mérhetetlenül jobbak lesznek, mert már megtapasztaltad a hiányukat.”

– Karen Hawkins

Helló-belló-cselló!

Az igazat megvallva, nem nagyon akad semmi komolyabb hozzáfűznivalóm a lentiekhez, majd a sorok beszélnek helyettem, én legalábbis őszintén ebben reménykedem. A többi meg majd elválik.

Jó olvasgatást mindenkinek! ٩(｡•́‿•̀｡)۶

jellemzők: domestic!Destiel, erotikus tartalom – csupán lájtos említés szintjén, ember!Dean, egykori-vadász!Dean, romantikus!Dean, idióta!Dean, délelőttök a kádban, ember!Castiel, ex-angyal!Castiel, mérges!Castiel, nagydumás!Castiel, fluff fluff hátán, happy end, hurt/comfort, pici angst, humoros, plusz egy kis novemberi eső – hogy ki ne száradjon a termés

Bár az eltelt évek alatt közel több ezerszer barangolta be a már otthonává vált helyet, így akár csukott szemmel is minden gond nélkül végig tudta volna járni az épület összes szobáját, pontosan tudva, hol is áll, illetve milyen bútorok, eszközök veszik körbe, most úton-útfélen nekiütközött valaminek. Mintha nem is otthon lenne. Mintha ezek nem is azok a tárgyak és helyiségek lennének, amelyeket már a tenyereként ismer. Túlságosan ingerült volt, hogy figyeljen a részletekre, ezért amerre csak járt, sikeresen felborított vagy magával sodort valamit. Nem tört ugyan üveg, nem csapott nagy zajt, ahogy neki sem esett komolyabb baja, de nem egyszer bukott fel a küszöbben, vagy húzott magával egy könnyebb fotelt rohanás közben. Hogy lett hirtelen ilyen ügyetlen? Kicsit ironikusnak érezte a helyzetet. Ezek a rohadt falak, lépcsőfokok és bútorok nyilvánvalóan mind arra mennek, hogy minél inkább lelassítsák, ezzel tovább növelve a benne tomboló feszültséget. Őrült módjára sietett egyik helyiségből a másikba, mindegyik szobában valamit akaratlanul is elmozdítva a helyéről. Mi az Isten van vele? Ennyire nem lehet kiakadva!

Máskor, egy totál hétköznapi szituációban elő sem fordulna vele ilyen, de még hasonló sem. Ő, aki mindig nyugodt és megfontolt, külsőre legalábbis biztosan – a belső énjét meg ugye soha nem engedi láttatni a külvilág számára –, most úgy viselkedik, mint egy szerelmes kamaszlány, aki az első randija előtt áll, készülődés közben jóformán felforgatva a komplett házat. Nevetséges! Ez az egész helyzet, és amit művel – mind nevetséges. De nem tud mit tenni. Beleőrül, ha nem cselekszik. Kicsit jobban belegondolva talán volt valami a dologban. Nem is állt annyira messze attól a buta hasonlattól, mint elsőre hitte. Ugyan nem az első randevújára készült, de simán volt olyan feszült, mint egy arra váró tinédzser. Sőt!

Elvégre nem véletlenül ügyetlenkedte át magát a helyiségeken. Sorra, egymás után az összesen. Biztos volt benne, hogy másodperceken belül megtalálja, ez pedig egyszerre töltötte el megkönnyebbüléssel és félelemmel. Hogy idegességében vagy inkább izgatottságában botladozott végig a lépcsőfokokon, küszöbökön, majd szobákon, nem tudta pontosan. Talán mindkettő. Hetek teltek el azóta, hogy utoljára itt járt, a szíve pedig egyre őrültebb iramban zakatolt, mióta beért a városba. Nem tudta, mire számítson. Gondolatban minden lehetőséggel eljátszott, mégsem érezte magát magabiztosabbnak a tudattól, hogy a legrosszabbra is felkészült. Már amennyire fel tudott.

Kezében tartott táskáját még megérkezéskor csak hanyagul lehajította a lépcső mellé. Most az foglalkoztatta legkevésbé, hogy kipakoljon belőle. Nem számít. Mégis kit érdekel jelen pillanatban az a néhány hülye ruha, ami így eggyel több órán át fog összegyűrődve a mélyén heverni? Apró részletkérdés. Na, meg, ha esetleg bekövetkezik a legrosszabb, valószínűleg jobb is, hogy nem kell újra felcsörtetnie a szobájába, csak mert korábban már az ágyára hajította a cókmókját, esetleg ki is pakolta. Jó ez így, legalább minden kéznél van, azonnal kész az indulásra, ha eldurvulna a helyzet.

Már csak a konyha volt hátra. Akkor is tudta volna, hogy itt van, ha előtte nem járta volna be töviről-hegyire a bunker összes lehetséges szegletét. Kicsit szüksége volt az időhúzásra, hogy összerakhassa az előadni szánt bocsánatkérő monológot. Biztos volt benne, hogy itt találja. Érezte. A bejárat melletti falnak döntötte a hátát, miközben egy mély sóhaj szaladt ki a kiszáradt ajkai között. A szája még mindig fel volt repedve, ahogy az arcán lévő sebek sem szépültek az eltelt napok alatt. Legalább a testén lévő kék-zöld foltok halványultak valamelyest. Alaposan helyben hagyták, de néhány zúzódáson kívül szerencsére nem lett komolyabb baja. Újabb mély levegő. Itt az idő. Muszáj szembenéznie vele. Le kell ülniük, és megbeszélni mindazt, amit korábban elcsesztek. Amit Dean cseszett el kettejüknek. Innen már valóban nincs visszaút. Egy karnyújtásnyira van tőle, már nem futamodhat meg. Össze kell szednie magát, és férfiként eléállni, ahogy azt egész úton mantraként ismételgette magának.

Érezte a jelenlétét, ahogy az ebben a pillanatban felcsendülő zene is neki adott igazat, amely azt engedte következtetni, társa bekapcsolta a rádiót. Guns N' Roses szólt a hangszórókból, Axl gyönyörű sorai pedig szép lassan betöltötték a kis helyiségben honoló csendet. Másodperceken belül az énekesé mellett egy másik hang is megszólalt. Castiel nem túl hangosan dúdolta a November Raint, a visszhangzó épület azonban tett róla, hogy a fal túlsó oldalán álló egykori vadász is mindent tökéletesen halljon. Imádta, amikor Cas énekel. Mindig boldogság járta át a szívét, amikor lehetősége adódott az élet ilyen apró csodáit élvezni. Mintha valami drogot juttatna a vérébe dalolás közben, amitől még inkább beleszeret. A lágy zene mellett frissen főzött kávé illata lengte be a folyosót, amitől a Winchesternek összefutott a nyál a szájában. Elege volt abból a szarból, amit a benzinkutakon kellett innia. Hiányzott neki egy igazi, finom bögre kávé. Az itthoni, amelyet minden reggel Cas főzött neki. Ennél nem volt jobb.
Még egyszer teleszívta a tüdejét levegővel, majd szaggatottan kifújta azt. Nem értette, mégis miért ilyen nehéz ez. A vérfarkasok, démonok, vámpírok – ezek meg sem kottyantak neki azelőtt. Odaállni viszont a szerelme elé, akivel ilyen ocsmányul váltak el a múltkor, ettől őszintén berezelt. Összeszedte minden lelki erejét, és ellökte magát a faltól. Mielőtt alkalma lett volna még több indokot találni az időhúzásra – hisz akaratlanul is ezen volt –, gondolkodás nélkül lépett kettőt, majd a konyhába fordult. Castiel háttal állt neki, még mindig a meseszép dalt énekelte, közben valószínűleg kávét készített, Dean legalábbis csak erre tudott gondolni. A zene és a saját hangja miatt nem érzékelte, hogy nincs egyedül. Vagy csak túlságosan a gondolataiba feledkezett. Az utóbbi időben gyakran előfordult vele. Tejet öntött az italához, majd felemelve fekete bögréjét, megfordult, hogy a nappaliban, egy könyv társasága mellett fogyaszthassa el azt. A mozdulat félbe szakadt, amint szembesült azzal, nem egyedül áll a helyiségben. A döbbenetnek és rémületnek hála elejtette kedvenc bögréjét, ami így egyetlen másodperc alatt szilánkokra tört a földhöz csapódva, a kávé pedig a konyha padlóján ezerfelé folyt, közben őt is összekenve. Nem reagált a csörömpölésre, szinte a szeme sem rebbent miatta. Az sem zavarta, hogy a ruhájának nagy része kávés lett. Teljesen megfeledkezett róla. Az egyetlen, ami eljutott a tudatáig, hogy Dean két lépéssel előtte áll. Sötétkék farmer és piros flaneling volt rajta. Az, amelyet annyira szeretett a párján látni. Tudta. Biztosan ő is tudta, ezért vette fel. A szemétláda! Majdnem két hete nem látta az egykori vadászt, most pedig öröm, düh és bánat érzése keveredtek a szívében. A Winchester alsó ajka az álláig fel volt repedve, arcát pedig vágások tarkították. Jobb szeme alatt hatalmas zöld folt éktelenkedett. Haja azonban most is olyan tökéletes volt, mint ahogy mindig. Fájt a szíve, hogy így kell látnia. Kicsit mindig összetört, ha bántották, de a fortyogó dühe miatt most legszívesebben ő is bemosott volna neki kettőt, csak úgy, biztos, ami biztos alapon. Megérdemelte volna.

– Cas – szólalt meg végül, miután másodperceken át csak meredten néztek egymásra. – Cas, ne haragudj!

Barátja nem felelt, csak kizökkenve kusza gondolataiból, lehajolt, és elkezdte felszedegetni a törött bögre darabjait. Mindene kávés lett. A pólóját már így is összecsapta az ital, a padlóra térdelve azonban a nadrágja is semmi perc alatt beszívta a nedvességet.

– Cas, légy szíves! Szólalj meg! – Kétségbeesetten, szinte rettegve a választól térdelt le mellé, és hezitálva megérintette a másik karját. Castiel dühösen kirántotta végtagját az érintése alól, majd szikrázó tekintettel rá meredt, közben elengedte a kezében tartott szilánkokat.

– Mit akarsz, mit mondjak?! Hogy majd’ kiugrok a bőrömből, mert 10 nap után végre haza szándékoztál érkezni? Hogy örülök neki, hogy szanaszét vertek egy rohadt ígéret miatt? Hogy mennyire fájt, hogy egy telefonhívásból kellett megtudnom, épp az ország túlsó felén vagy? Hogy szavakkal ki sem tudom fejezni a csalódottságom, amiért szó nélkül eltűntél egyik reggelről a másikra? Hogy mennyire jólesett, hogy közel három nap után egyáltalán a tudtomra adtad, egy kis időre elmentél vadászni, miután megígérted, hogy abbahagyod? Mit akarsz, Dean, mi mondjak még?! Mit szeretnél hallani? Üdv itthon!

– Garth-nak szüksége volt rám, Cas. – Örökkévalóságnak tűnő pillanatok teltek el, mire egyáltalán ezt ki tudta nyögni. Castiel már valósággal ordított vele, amire még soha nem volt példa, és bár nem pontosan ez a fogadtatás volt, amire számított, nem tudta nem megérteni a helyzetét. Teljesen igaza volt. Mindenben. – Nem napokra akartam elmenni. Úgy volt, hogy néhány óra az egész. Csak… komplikációk adódtak, és nem tudtam hazajönni. Azt hittem, ideérek, mire felébredsz, de mikor kiderült, többen vannak azok a rohadékok, és időközben továbbálltak, nem hagyhattam magára Garth-ot. Ismered a kölyköt. A telefonunkat tönkretették az egyik bunyó közben, vonalasat meg csak több mérföld kocsikázás után találtunk, ezért tudtalak csak később hívni. 

– Nem érted – rázta a fejét az ex-angyal keserűen felnevetve. – Nem én mondtam, hogy hagyd abba a vadászatot. Nem én könyörögtem. Egyetlenegyszer sem kértelek rá, hogy tedd meg ezt értem. Nekem nem volt bajom azzal az élettel sem, sőt, kifejezetten szerettem. Te erősködtél, hogy nyugodt és békés mindennapokat akarsz, emlékszel? Te mondtad, hogy eleged van abból, hogy folytonos veszélyben élünk, ezért szeretnéd már annyira a végét. Te akartad a szőnyeg alá söpörni az eltelt franc tudja, hány évtizedet. Ezért egyeztünk meg, hogy leállunk. Miattad.

– A segítségemet kérte. Hogy mondhattam volna nemet?

– Nem az a baj, hogy vadászni mentél, a kurva életbe is, hanem, hogy egy rohadt szóval nem mondtad! Miért titokban kell elintézni az ilyesmit? Miért nem tudtad elárulni, hogy a kölyök nem bír velük egyedül, és egyszeri alkalomként besegítesz neki? Szerinted megtiltottam volna, hogy elmenj? A rohadt eget, Dean, ne legyél már ilyen hülye! Nem a vadászat a baj! A kicseszett bizalmatlanságod, azzal van a gond! – Ismét felemelte a hangját. Nem akarta, de képtelen volt fékezni magát. Forrtak benne az indulatok.

– Én bízok benned, Cas – nézett rá összetörten. Hogy lehetett ilyen idióta? Mindent elcseszett, amit csak lehetett, most pedig ki tudja, mikor bocsát meg neki az ex-angyal. Ha egyáltalán megteszi. Az összetört bizalom visszaszerzéséről nem is beszélve.

– Ha te mondod…

Castiel időközben összeszedte a bögredarabokat, amelyekkel aztán a kuka felé indult. Kidobta az összetört kerámiát, majd a kamra felé vette az irányt, hogy kihozza a felmosót, ekkor azonban a vadász a karja után nyúlt. Gyengéden megszorította azt, és maga felé fordította a férfit.

– Soha többé nem fordul elő – fogta kezei közé az arcát. Borostája kellemesen érdes volt tenyerének, már nagyon hiányzott az érintése. Szerette, ha nem borotválkozik, kifejezetten jól állt neki ez a viselet. – Nem lesz többet hasonló, ígérem. Kérlek, ne haragudj, Cas! Elbasztam. Nagyon-nagyon. De nem akartam, hogy neked is idegeskedni kelljen ezen, azért nem mondtam. Csak egy gyors vámpírirtás lett volna, két-három óránál nem szabadott volna tovább tartson. De kicsúsztak a dolgok a kezeinkből.... és már akkor rájöttem, hogy elkúrtam. 

Maga felé húzta az arcát, majd rövid tétovázás után lágyan megcsókolta a férfi homlokát. Egyre jobban bántotta, hogy ilyen meggondolatlanul hülye volt. Majdnem elvesztette azt, akit a legjobban szeretett. Majdnem elvesztette Cast. A legjobb barátját, a miatta elbukott angyalt, az elsőt, aki igazán, a múltja minden borzalmával együtt elfogadja, támogatja. És aki neki is egyenlő lett az otthonnal. Az érzéssel, amiről azt gondolta, Cassie után sosem fog újra érezni. Majdnem mind oda lett. Ráadásul egy ilyen jelentéktelen szarság miatt, amit megint magának köszönhetett. Castiel volt mindene. Ha ő elhagyja, azt nem tudja kiheverni. Bármit, de azt nem. Most pedig mindössze egy hajszál választotta el ettől. Az ő saját világvégéjétől, a személyes Apokalipszistől, amit nem Lucifer hoz el, hanem Dean Winchester saját magának, mert sosem tanul a múltban ejtett hibáiból. És mindezt miért? Mert megint mindent egyedül akart intézni, ahogy korábban is folyamatosan ezt tette. Most tényleg megtanulta a leckét. Nem lesz több ilyen. Elég volt. Kis híján megégette magát, és ez elég alapos emlékeztető lesz a továbbiakra.

Az ex-angyal átkarolta a derekát, majd lehunyva az óceánt is megszégyenítő kék szemeit, hagyta, hogy homlokaik összeérjenek. Hiányzott neki. Csak most jött rá igazán, mennyire hiányzott neki a vadász illata, érintése, szavai – mindene. Ő maga. Végtelenül boldog volt, hogy ismét a karjai közt tarthatja, még ha embertelenül haragudott is rá.

– Ugye tudod, hogy tényleg nem a vadászat a gond? Én azt sem bánom, ha megint el akarod kezdeni. Tudhatod, hogy mindenben támogatlak. Azt viszont képtelen vagyok elviselni, ha kizársz. Az az egy nem megy. Sosem ment.

– Tudom. És sajnálom – felelt lehunyt szemmel, még mindig a kezei közt tartva a másik arcát. – Nem a hév beszélt belőlem az előbb. Nem fog többet előfordulni, esküszöm.

– Akkor jó. Rohadtul semmi kedvem itthon ülő, esténként veszekedő feleséget alakítani – mosolygott fel Dean smaragdzöld szemeibe. Végtelen béke teljesedett ki a lelkében a látványtól. Bár még érezte az elmúló keserű szájízt az utóbbi néhány nap miatt, biztos volt benne, végre minden rendben van. 

– Pedig egész jó balhés asszony lenne belőled – húzódott nagy vigyorra a vadász szája.

– Vigyázz magadra, Winchester! Így is rosszul áll a szénád, törött kézzel meg pláne nehéz vérző orrot törölgetni.

Dean napok óta először egy jóízűt nevetett. Kis híján még a könnye is kicsordult közben. Mióta Cas végleg ember lett, kialakult egy sajátos stílusa, amit főleg a Winchester-testvéreknek, kiváltképp az idősebb fivérnek köszönhetett. Bár káromkodni még nem tudott úgy, mint Dean, hatalmas szövegei így is voltak. Ezekkel pedig gyakran villanyozta fel az otthoni lapos hangulatot. 

Mikor végre sikerült abbahagynia a nevetést, csak mosolyogva ingatta a fejét, közben tekintete szüntelenül figyelte az őt vizslató kékséget. Melegség járta át a testét, az érzés pedig a mellkasában összpontosult. Szerelmes volt. Végtelenül bolond és szerelmes. Nem akarta elveszíteni ezt az érzést. A színtiszta boldogságot, amivel Castiel ajándékozta meg nap mint nap. Még soha azelőtt nem örült ennyire annak, hogy él. Hogy vele él, és végre vele élvezheti a – hozzájuk mérten – békés életet. Boldog volt. Végre először, a rengeteg szenvedés után igazán boldog.

Hosszú, szerelmes csókokat váltottak a konyhában, majd a rumli feltakarítása után Cas leültette társát az ágy szélére a hálószobájukban. Előszedte az elsősegély dobozt, majd párja elé térdelve letisztogatta az ápolásra szoruló sebeket az arcán. Legalábbis ezt tette volna, ha Dean nem szakítja félbe egyfolytában néhány lopott csókkal és simogatással. Nem tudott haragudni, sőt, kifejezetten élvezte, hogy feltartják. A vadász mindig stílusosan csinálta az ilyesmit, így aztán csak hozzáfűzni való nélkül, nevetve visszacsókolta és viszonozta az öleléseket.

A vágások ellátása után hosszan szeretkeztek a hálószobájukban. Semmit nem siettek el. Örültek egymásnak, ki akartak élvezni minden egyes édes pillanatot. Mindkettejüket megviselte az utóbbi néhány nap, Castielt talán még jobban, most pedig végre minden megmaradt feszültséget kiadhattak magukból anélkül, hogy bárkinek – maradandó – baja esett volna. Kora este volt, amikor ismét boldogan csókolózva kimásztak az ágyból, és a fürdő felé vették az irányt. Dean vizet, majd habfürdőt engedett a kádba. Mikor majdnem tele lett, belemászott, néhány másodpercre rá az ex-angyal is követte. A vadász hátulról átölelte a férfit, a vállán támasztotta meg az állát, majd behunyt szemmel élvezte a forró vizet és a másik társaságát. Halkan dúdolni kezdett.

– Énekelj nekem! – érkezett a csendes kérés, mikor már hosszú percek óta a Winchester hangja töltötte be a helyiséget.

– Legszívesebben megtagadnám a parancsot, de... merjek neked nemet mondani? A korábbi fenyegetés után komolyan kétszer meggondolom, mikor mit válaszoljak. Nehogy a nagy lázadást az egyik fogam bánja  – mosolyodott el sokatmondóan.

Halk nevetés hangja töltötte be a fürdőszoba csendjét. Castiel hátradőlt Dean ölelésében, végigfeküdt a mellkasán, majd szó nélkül, félig elszenderedve pihente ki az eltelt napok minden fáradalmát. Közel egy órán át maradtak így, alig néhány szót váltva közben. Beszéd nélkül is boldogok voltak. Mindketten tudták, hogy végre minden rendben van, és ha a fentiek is úgy akarják, rendben is lesz. A víz szép lassan kezdett kihűlni, ahogy a bőrük is becsületesen kiázott, ami azt jelentette, hogy ideje kiszállni. A hajdani angyal lassan felült, Dean azonban megállította mielőtt még kimászhatott volna. Szanaszét álló fekete tincsekkel, hatalmas kíváncsi szemekkel pillantott hátra, érdeklődve várva társa mondandóját.

– Tudom, hogy jelen pillanatban úgy nézek ki, mint egy mutáns tengeri szörny, akit nemrégiben vagy háromszor agyonvertek, és bár nem így lenne a tökéletes, valahogy nem érdekel. Figyelj, Cas, én tudom, hogy milyen önző tudok lenni, a veled kapcsolatos dolgokban meg pláne, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy sokszor makacs és meggondolatlan vagyok, de… melletted valahogy nem érzem magam olyan rossz embernek, mint anno, ami piszkosul nagy szó tőlem. Nem tudom annak érezni magam, ahogy az egész világot sem látom olyan elcseszettnek, mint azelőtt. Kihozod belőlem, hogy ne tűnjön minden olyan szörnyűnek. Nyugodtan nevezz ezért egy igazi nyálas, romantikus komédiának, de valahogy akkor is úgy érzem… talán ilyen élettel és megváltozott nézőpontokkal nem csak a Pokol az, ahol helyem lesz a földi élet után. Melletted képes vagyok nem csak az érem egyik oldalát bámulni, és a saját véleményemet fújni papagáj módjára.

– Miért mondod ezt most nekem? – simogatta meg érdeklődve barátja állát, külön ügyelve a gyönyörű látványt elrontó sebhelyekre.

– Te… te nem akarsz többet velem? Tőlem? Nem vágysz valami újra?

– Nem vonunk be harmadik személyt, Dean! Ezt már megbeszéltük.

– Nem, nem erre gondoltam – nevetett fel fejcsóválva. – Félre ne érts, jelenleg mindent tökéletesnek érzek így. Oké, fáj a seggem és kicsit kimerült vagyok, de ez legyen a legnagyobb baj. Boldog vagyok, mocskosul boldog, ezt pedig csak neked köszönhetem. Tudom, hogy nem vagyok az évszázad legjobb választása, de… nem tagadom, egyre jobban hívogat a tudat, hogy életem hátralévő része is ilyen legyen. Veled. Számodra is egyértelmű, hogy nem vagyok kifejezetten mintadiák ilyen téren, mert hát… na, Babyt akkor is csak én vezethetem, és igen, a pite is kínos téma, de… nem tudom. Végre úgy érzem, tisztában vagyok vele, mit akarok a jövőtől. Végre látok jövőt.

– Nem teljesen értem, miről beszélsz – felelt még mindig teljesen összezavarodva. De legalább már abban biztos volt, hogy Dean letett a harmadik személy ötletéről az ágyban, így megkönnyebbülhetett.

– Mit szólnál, ha papíron is elismernénk azt a balhés asszony… vagyis férj-dolgot, nem csak gyakorlatban foglalkoznánk vele? – mosolygott félénken Castielre, közben lágyan végigsimítva az így is mindenfelé álló, hollófekete tincsein.

– Azt akarod, hogy a férjed legyek?

– Hát… felőlem aztán a feleségem is lehetsz, nem korlátozlak semmiben – nevetett vállrándítva. – Csak gyere hozzám.

A mosolya ragadós volt, már az ex-angyal sem tudott nem fülig érő szájjal ülni mellette. Boldogság és izgatottság járta át mindenét, a szíve hevesen zakatolt a mellkasába zárva. Pontosan tudta, ő is hasonlóan érez.

– Lenne néhány feltételem – emelte fel szigorúan a mutatóujját.

– Oké, legyél te felül a nászéjszakán…

– Nem erre gondoltam, de ha már felajánlottad – vigyorgott még jobban, közben hagyta, hogy a másik boldogan arcon csókolja.

– Figyelek, mit szeretnél? – suttogta a fülébe, és ismét a vállára hajtotta az állát.

– Meghagyom neked a kocsit, de a pitédet muszáj megosztanod velem – felelt egyszerűen, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Cas, ez még tőled is pofátlanul övön aluli húzás. A kajában nincsen mi, ezt te is tudod.

– Én az ágyamat osztom meg veled, te meg a rohadt sütiddel nem tudod megtenni ugyanezt?!

– De hát az pite – nyavalygott tőle nem megszokott módon az idősebb fivér.

– Akkor vedd el azt – vont vállat, majd könnyedén felkelt, és kimászott a kádból.

Dean nem tétlenkedett sokat. Tekintve, hogy mekkora kosarat kaphat most, inkább lemond mindenről, csak ne szalassza el ezt a lehetőséget, ami valószínűleg az egész későbbi életére hatással lesz. {Pitét meg majd tud akkor titokban enni, ha a másik épp nincs otthon.} Gyorsan felállt, kilépett a kádból, majd Castielhez sétált, akinek már egy törülköző volt a hátán.

– Mi az utolsó szavad, szépfiú? – vonta fel a szemöldökét, még mindig széles vigyorral az arcán.

– Ha akarod, az egész pitét neked adom. Csak gyere hozzám.

– Dean – csóválta a fejét immár vigyorgás helyett halványan mosolyogva, és a vállán lévő törölközővel átölelte, majd magához húzta a társát. – Verd bele a kemény fejedbe egyszer és mindenkorra: nem a kocsid vagy a kajád miatt kellesz. A Pokolban semelyik nem volt, mégis beléd szerettem. Mitől lenne ez most másképp?

– Akkor... ez egy igen?

– Énokiul kántáljam el, vagy mi kell, hogy megértsd végre? Igen, Dean Winchester, hozzád megyek!

A vadász további hozzáfűzni való nélkül magához húzta az angyalát, és hosszan, nagyon-nagyon hosszan megcsókolta. Végre az övé. Végre teljesen az övé. Tudta, hogy eddig sem volt ez másképp, de most, ezzel aztán végképp mindenki számára világos lesz, hogy Cas hozzá tartozik. Csak és kizárólag hozzá. Már emberként is az ő angyala lesz, ehhez pedig nevét adja bizonyítékul. Castiel örökre az ő angyala marad.