2016. november 26., szombat

Örökre elveszíthetsz

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy »nincs«. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
 Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában! Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
 Müller Péter


Sziasztok!

Először is szeretnék elnézést kérni, amiért már november vége van, én pedig – ezen kívül – csak egy irománnyal jelentkeztem. A szomorú valóság az, hogy nyakamon az OKTV, a nyelvvizsga, minden másnap témazáró van valamiből, így, ha a töltelékórák alatt akad is esélyem írni, semmi kilátásom rá, hogy hazaérve begépelhessem, ugyanis vár a lecke és a tanulnivalók teljes arzenálja. Ha ez még nem lenne önmagában elég, amikor éjszakázásra adom a fejem – ami egyre gyakoribb nálam –, csak ritkán marad lehetőségem a wordös garázdálkodásra. Szinte minden időmet felemészti az iskola. Tényleg fáradt vagyok, skacok, ne haragudjatok, nincs energiám írni. Szeretnék, akad is ihlet, de az akksim totál nullán van.
A dolog másik oldala, hogy elég ramatyul alakulnak az ügyes-bajos dolgaim mostanság. Ennek köszönhetően, ha nem a könyvek fölött görnyedek, nagy eséllyel alszok. Valószínűleg átmeneti a helyzet, és semmi komolyról nincs szó, de a gödör akkor is gödör, legyen az akármilyen kicsi. 
Ha tippelnem kéne, a következő kis semmiséget is ennek a gödörnek tudhatom be. Az angst-utálók előreláthatólag meglincselnek majd ezért, de… muszáj volt. Mindenképp írni akartam, de most nem ment más. Csak erre voltam képes. Rövid {kivételesen tényleg rövid, nem csak „4-5 oldalas rövid”}és még szomorú is. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet elolvasni, de rátok bízom. 


A szösszenetet mellesleg teljes egészében eme meseszép, – számomra – borzasztóan fájdalmas dal ihlette, vagyis újabb songficről van szó. Ha valaki meghallgatja, úgyis talál majd egyezéseket, de mindent nem szerettem volna átszőni. Ezt így pont elegendőnek éreztem. A sok szomorúságért még egyszer elnézést kérek mindenkitől. Kicsit olyan se eleje, se vége iromány számomra, de... aki a kicsit nem becsüli, ugye. Azt hiszem, most ezzel kell beérni.

Jó böngészést!

jellemzők: angst, Dean POV, AU, csúnya beszéd, ember!Dean, szenvedő!Dean, másnapos!Dean, visszaemlékező!Dean, ember!Castiel {ez speciel nem derül ki – csak említésszerűen kerül szóba}


Nehéz beismerni, de manapság már magamra sem ismerek. Még ha legbelül egyelőre tiltakozom is a kegyetlenül igaz tény ellen, lassacskán muszáj elfogadnom: az utóbbi hetek, hónapok alatt csupán egykori önmagam egyre tovább fakuló árnyékává váltam. Végképp kiégtem.
Fáradtan nyitom ki a szemeimet. Pislognom kell néhányat, hogy teljesen magamhoz térjek, ami semmi perc alatt elindítja a csupán az ébredésemre várakozó kínok tucatjait. Szokáshoz híven rögtön megrohamoznak. Múlt éjjel megint túl sokat ittam. A fejem borzasztóan hasogat, a gyomrom ismerősen ég, a szemeim is fájnak a fénytől, ami a széthúzott függönyök mentén özönlik be a szobába. A mellkasom valósággal lángol. Valahol bent, mélyen, a bőröm, a húsom alatt, a bordáim szorításán túl. Még mindig nem szoktam hozzá. Egy fájdalmas sóhaj kíséretében a hátamra fordulok. Hányingerem van. Minden erőmmel küzdök az émelygés ellen, próbálok csak az elnyomására koncentrálni, mert pontosan tudom, nincs energiám kivánszorogni a fürdőbe, ha rosszabbra fordul a helyzet. Hisz levegőt venni is fáj, nemhogy végigrohanni egy lakáson.

Halkan felnyögve emelem fel a fejem a párnáról. Leizzadtam, a hajam a homlokomra tapad. de nem vagyok betakarózva. Most sem. Már nem. Már nincs, aki éjjelente ágyba tesz és betakarg, ha kiborulok, mint régen. Mint régen – akkor mindig. Nem tudtam, milyen szerencsés az ember, ha van egy ilyen valakije. Aki gondoskodik róla, feltétlen nélkül. Mostanában egyre gyakrabban borulok ki, sokszor csak azért, hátha majd most, ma este belép, nem szól egy szót sem, mert látja, megint hová kerültem. Miatta hová kerültem. Vagy nélküle. Megvigasztal, és újra ágyba tesz. Hátha minden rendbe jön. Hiányzik az a kibaszott takaró. Minden, amit az adott. A gondoskodás. Már a szégyenérzet sem számít igazán.

Hajnalban a kanapén terültem ki, ugyanabban a ruhában, amiben tegnap voltam. Nem bajlódtam az öltözködéssel, még a bakancsommal sem szenvedtem. Az utolsó dolognak tűnt, ami akkor érdekelt. Igazán semmi nem érdekelt. Csak vissza akartam jönni. Vissza ide, ami egykor az otthonom volt. Az igazi otthonom – ami korábban sosem létezett számomra. Ez volt az. Az egyetlen hely, ahol valaha boldognak éreztem magam. Tiszta szívemből boldognak. Most pedig mérhetetlenül összetörtnek. Magányosnak. Nyomorultnak. Most már nem tartom olyan jó ötletnek ezt a megmozdulást. A fizikai fájdalom mellé egyre erősödő, égő szorítás társul a mellkasomban, amint körülnézek a helyiségben. Mintha a bordáim a szívemet fojtogatnák. Sosem sikerül nekik – kicsit elszomorít ez a felismerés.

Minden ugyanolyan, mint mikor elment. Egyetlen tárgyat sem tettem arrébb azóta. Semmit. Egyedül a szőnyegen árválkodó, kiürült whiskeys üveg éktelenkedik itt új darabként, bizonyítékul a tegnap esti kiakadásomra. Megint miatta akadtam ki – megint rá gondoltam. Aztán azért akadtam ki, hogy ő is itt legyen, szánalomból legyen velem. Pedig tisztában voltam vele, hogy lehetetlen.
Tudtam, hogy ez lesz, ha idejövök. Hogy az emlékek majd újra vadul fojtogatni kezdenek, hogy elhatalmasodik rajtam a fájdalom, hogy az eddig eltemetett kínok ismét előtörnek, és kíméletlenül maguk alá temetnek. Szinte ismerős volt a hosszadalmas procedúra. De vissza kellett jönnöm. Emlékezni akartam arra, ami jó volt – még ha emlékezni most fáj is. De kellett. A rengeteg fájdalom mellé szükségem volt arra a maréknyi szépre, amit itt éltem át. Vele.

A papucsok összevissza hevernek az ajtó mellett. Mindig ő tette rendbe őket. A kötény is a helyén lóg. Hányszor sütött abban nekem egy-egy finom apróságot délutánonként, hogy azzal vidítson fel egy nehéz nap után. A képek a dohányzóasztalról néznek vissza rám. Mind ugyanúgy áll, egyetlen centit sem mozdítottam rajtuk. Én vettem a képkereteket. Már por lepi az összeset. Milyen boldog voltam rajtuk. Ő utálta, ha lefényképezik. Ezekre mégis büszke volt. Tetszettek neki, sőt, szerette őket. Tudom. Még ha csak egyszer mondta is el, akkor is véletlenül. A szeme mindegyiken ragyog. Szó szerint ragyog. Csak akkor ragyog, amikor boldog. Ő is boldog volt rajtuk.

Már semmi közöm ahhoz az emberhez, aki akkor voltam. Jóformán nem is tudom, ki volt ő. Mintha egy teljesen ismeretlen személy lenne, akivel az utcán váltottunk egy jelentéktelen, futó pillantást. Nem egykori önmagam. Nem lehetettem ilyen. Szinte lehetetlen. Vidám volt, látom rajta. Gondtalan. Szerette az életet. Mindennél jobban.
Én pedig üres vagyok. Üres és láthatatlan. 
De még mindig emlékszem. Tisztán.
Nem volt tökéletes, de igyekezett. Mindig annyira nagyon igyekezett. Azt hiszem, túlságosan is. Nála jobbat sosem ismertem.
Kedves volt, melegszívű és odaadó.
Szétszórt, mégis imádni való.
Ő volt minden, amiért rajongtam ezen a világon.
Az összes apró csoda megtestesítője, amelyre teljes emberi mivoltom során szinte gyermeki áhítattal néztem fel.
És az enyém volt.
Egy nagyon rövid ideig csak az enyém.

De elment, most már tényleg végleg, visszafordíthatatlanul és örökre elment, mert kihasználta egy férfi, aki képtelen szeretni – aki csak egyet tudott; viszonzás nélkül birtokolni.


4 megjegyzés:

  1. Hát az igaz, angstnak angst a történet. Rövidsége miatt nem volt lehetőségem kellően átélni Dean fájdalmát. Nem mondanám, hogy nincs eleje, de befejezetlen, ez így igaz. Magamat ismerve adnék egy boldog véget neki. :) Csak azért mert mindketten megérdemlik, hiszen annyi, de annyi sz@rságon kellett együtt keresztül jutniuk, hogy legalább egy AU-ban megérdemelnék a boldogságot. :) Köszönöm, hogy olvashattam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Eléggé kedvfüggő, hogy milyen "hangulatú" történetek születnek, én legalábbis képtelen vagyok szomorúan boldog sztorit írni. :D Néha kell egy kicsit keserűbb is, nehogy valakinek rossz szájíze legyen a sok tömény édestől.
      Ettől függetlenül erős a gyanúm, hogy valamikor még ránézek, és ha össze tudok hozni egy vállalható második részt vagy folytatást, mindenképp megteszem.
      Köszönöm, hogy elolvastad! :)

      Törlés
  2. Awwww.... Awwww.... Awwww..... *angst-imádó* Az utlosó mondat annyira ütős volt, hogy még a hideg is kirázott! *^* Jajj, hogy te angstot is ilyen jól tudsz írni az már több a soknál :D Nem gond, hogy ritkábban hozol, csak sikerüljenek a vizsgák/dolgozatok! Rövidet vagy hosszút, angstot vagy happyendet hozol nekem oly mindegy, hiszem az összes ugyan olyan jó! ^^ sőt, ha lehet, akkor még jobb :-* Sok sikert a jövőhéthez, és köszönöm, hogy olvashattam ^_^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megmondom őszintén, nem sok olyan emberre számítottam, akinek tetszeni fog - ahogy fentebb említettem, még számomra is olyan "izének" érződik -, de te rögtön eszembe jutottál, meg, hogy vajon mit fogsz szólni, ha a végére érsz. Emlékeztem ám, hogy te szereted a szomi sztorikat. :D
      Köszönöm szépen a jókívánságokat, jelentem, letudtam egy mocskosul nehéz hetet... és egy még nehezebb vár, úgyhogy imádkozok erőteljesen a túlélésért. :D
      Köszönöm, hogy elolvastad! ^^

      Törlés

Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Model1 Model2 Texture1 Texture2 Texture3