Vivo Per Lei

„Akkor, gyerekfejjel, sok mindent nem értettem, de most, hogy visszagondolok gyermekkoromra, megértem apám gondolatait és érzéseit, egy-egy elejtett mondatának értelmét. Most már azt is tudom, hogy miért pazarolta rám szabad idejének minden pillanatát, miért vigyázott rám oly féltő gonddal, miért volt fontos számára, hogy bizalmam ne rendüljön meg benne.”

– Berkesi András

Halihó! (✿ヘᴥヘ)

24 órán belül a második sztori – fogalmam sincs, mi a jó élet szállt meg a héten, de nem is igazán van okom ellenkezni vele, hogy őszinte legyek. A legutóbbi poszt után úgy gondoltam, egy kicsit visszább veszem a tempót, és legalább egy napot nonstop fetrengéssel töltök, ha már szünet van. Hát, nem jött be az ötlet. Tegnap este eléggé magam alatt voltam, és valahogy ki kellett adnom a szomorúságomat, azontúl, hogy konkrétan kirámoltam a hűtőt. Ez lett belőle.

Mielőtt bárki nekikezdene az olvasásnak, szeretném leszögezni, hogy ez egy rohadtul fluffos, erősen cukormérgezés-gyanús iromány, én legalábbis nagyon annak érzem. Néha rám jönnek az ilyenek, olyankor vagy fintorogva lenyeljük, vagy bölcsen neki sem kezdünk. Legtöbbször kordában tudom tartani az agymenéseimet, de ezúttal egy olyan szeretett-gyűlölt mesterműbe ütköztem, ami totál kihozta belőlem a lejjebb található vackot. Most pedig, ha már úgyis megemlítettem, tessék-lássék: a zene, ami ihlette a sztorit az Alvin és a Mókusok Aludj csak című dala – mert miért ne egy magyar banda szerzeménye szerepelne egy olyan történetben, ahol csak amcsik vannak? –, ami egyébként mindig is kedves volt a szívemnek, most pedig pláne közel került hozzám. Annyit mindenképp szeretnék még előre leszögezni, hogy mivel a dalszöveg teljes egészében le van írva a sztoriban, de a cselekmény körülményeivel nem minden apróság egyezett, két-három szót át kellett írnom. Nem feltűnő változások, de aki ismeri a nótát, úgyis észreveszi. Ha tanácsolhatok valamit: nyisd meg most a linket, és csak akkor indítsd el a videót, ha az a rész következik a szövegben. Úgy talán igazán átjön. 

jellemzők: AU, OC, Castiel POV, Destiel parenting, domestic!Destiel, extra fluff, happy end, OOC a négyzeten, egy csipetnyi Alvin és a Mókusok, ember!Castiel, kémkedő!Castiel, meghatódott!Castiel, ember!Dean, éneklő!Dean, menő-apa!Dean

Peace out, bitches!

Hirtelen pattan ki a szemhéjam, riadtan ülök fel az ágyban. Levegőért kapkodva körülnézek az ismerős hálószobában, majd reflexszerűen magam mellé pillantok. Egy mély sóhaj kíséretében veszem tudomásul, hogy egyedül gubbasztok a meleg ágyneműbe vackolódva. A helyiségben síri csend honol. Lassacskán sikerül kipislognom a fáradtságot a szemeimből, közben kinyújtóztatom az elgémberedett tagjaimat. Borzasztóan melegem van. Az egyik kötött pulóveremben aludtam el, ráadásul be is takaróztam, így mostanra mindenemről szakad a víz. Még az alapból is rettentően kócos, jelenleg leginkább madárfészekre emlékeztető hajam is kisebb-nagyobb tincsekben tapad a nedves homlokomhoz. Tény és való, éltem már át kényelmesebb ébredést. Komótosan leszenvedem magamról a nehéz paplanok tucatját, hátha így véget vethetek a kellemetlen érzésnek.

A következő, ami feltűnik, hogy a szoba már javában félhomályba burkolózott. Bár nem tudom, hány óra, erős a gyanúm: késő délután lehet, vagy már teljesen be is esteledett. Az utcai lámpák ablakon bevilágító, halovány fénye legalábbis erre enged következtetni. Fogalmam sincs, mikor szunnyadtam el, ahogy azt sem tudom, milyen sokat aludtam. A kipihentségemből ítélve nem lehetett több két, esetleg három óránál. Ásítva kimászok az ágyból, majd megigazítom az összegyűrődött takarót, és a párnát is a helyére teszem. Szeretem rendben tartani a dolgokat magam körül, ez még ennyi év múltán is gyakran bosszantó szokásom, akármilyen fáradt vagy beteg legyek is. Öles léptekkel indulok ki a folyosóra. A lépcső felé veszem az irányt, hirtelen ugyanis nagyon megkívántam egy hatalmas bögre kávét. Látszik, még nem sikerült teljesen felébrednem.

Az első lépcsőfokra lépek, amikor halk beszéd hangja üti meg a fülemet. Rögtön arra kapom a tekintetem, és a világosbarna kapaszkodót is olyan gyorsan engedem el, mintha égető vasat fognék. Azt hittem, odalent találom majd. A nappaliban, vagy még valószínűbb, hogy a konyhában. Ezek szerint mégsem ott vár. Elindulok a szoba felé, ahonnan a suttogást hallom. Mert suttogás, már teljesen biztos vagyok benne. A gyerekszoba ajtaja elé érve ösztönösen elmosolyodok, közben igyekszem a lehető legügyesebben befogni a szám, és nem tönkretenni a szívmelengető pillanatot, amit épp elcsíptem. A gyomrom görcsbe rándul a meghatottságtól, ami abban a pillanatban fogad. Legszívesebben viking csatakiáltással lerohannék a nappaliban lévő kameráért, hogy megörökíthessem ezt a percet, de a lábam egyszerűen nem mozdul. Ő a bölcsebb ebben a néhány másodperces, csupán a fejemben lezajló  vitában. Lebilincsel az elém táruló kép: Dean a helyiség közepén lévő, hatalmas, világosrózsaszín szőnyegen ül törökülésben, nekem – hál’ Istennek – háttal, a karjaiban pedig a lányunkat ringatja. Már ebben a szobában is sötét van, azért felkapcsolta az egyik állólámpát, aminek hála tökéletesen látom őket. Mary valószínűleg nem alszik, az apja ugyanis úgy diskurál vele, mintha ő folyamatosan válaszolna neki. Olykor hangos puszikat nyom a homlokára, máskor pedig önmagához hűen grimaszol neki és nevetséges hangokat ad ki, így csal mosolyt úton-útfélen az arcára. A szívem más helyzetektől eltérően szó szerint viasszá olvad, amint meghallom felkacagni a lányomat. A lehető legcsendesebben lépek egyet, így kényelmesen az ajtófélfának támaszkodhatok. A parketta szerencsére nem fedi fel a jelenlétem.

– Mit szólnál hozzá, ha a Papa énekelne neked valamit? – emeli a magasba a rózsaszín bodyba öltöztetett apróságot, akinek a felsőjén „A környék legjobb nője” felirat virít. Vajon melyikünk szerzeménye volt? – Apa úgyis mindig csak olyan unalmas szarságokkal fáraszt, igaz? Lefogadom, hogy már kívülről tudod azt a némber Lencsilányt meg az összes gáz haverját. Hallod, undorító egy népség az a sok némber!

Vigyorogva felvonom a szemöldököm. Ezért még számolunk, Winchester! Később. Nem most. Jelenleg túlságosan lefoglal az, hogy gonosz módon kémkedjek kettejük felháborítóan szép párosa után. 

Mary az apró kezeivel hadonászik felé, Dean pedig lágyan magához szorítja, és alaposan megpuszilgatja a fülig érő szájú kislányt. Tovább beszél neki, szinte ódákat zeng róla, hogy mennyivel értelmesebb lenne, ha altatódalként a Stairway To Heavent vagy a Knocking On Heavens Doort játszanánk le ahelyett, hogy „értelmetlen, de meglepően fülbemászó mondókákat fújunk szellemileg fogyatékos vadállatokról”. Őszintén csodálkozni fogok rajta, ha tizenhat éves koráig megússza ez a gyerek méteres láncok, piros punk taréj, acélbetétes bakancs és minimum kettő testékszer nélkül. Ha az őt dögönyöző jómadáron múlik, biztosan nem.

A következő pillanatban kihagy a szívem egy ütemet, Dean ugyanis felkel a szőnyegről, de szerencsére csupán az ablakhoz megy, még mindig háttal állva nekem. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy nem haragudna, ha lebuknék, mégis jobban tetszik a dolgok efféle, számomra kedvező alakulása – hogy csak a kicsihez beszél, hogy csak ketten vannak. Nem csupán a szobában, ebben a percben az egész világon is. Legalábbis látszólag. Sokkal meghittebb az egész szituáció, ha úgy figyelhetem, hogy nem tud róla. Még ha mellettem is pontosan így bánik a gyerekkel. Egy kis – rendben, talán elég nagy – részem mindig kíváncsi volt rá, hogyan viszonyul hozzá, mikor kettesben maradnak. A választ megkaptam, mostantól pedig minden erőmmel azon kell legyek, hogy a lehető leghalkabban járjak-keljek a lakásban, hátha lesz még lehetőségem elcsípni néhány ilyen szívmelengető apa-lánya pillanatot. Az egyetlen, ami bánt, hogy a szemeimmel nem tudom felvenni ezt egy filmre, így mikor majd Mary egyetemre megy, mi kemény, érzelmekkel nem rendelkező férfiakként végigbőghetjük, miként babusgatta az ő pici és törékeny, alig egyéves lányát.

– Akkor jöhet egy dal, Gyönyörűm? – pillant le rá fülig érő szájjal. Háttal áll nekem, mégis hallom a hangján, hogy mosolyog. Biztos vagyok benne. Ettől én is mosolygok. – Ha nem akarod, most szólj… Ja, hogy nem tudsz beszélni. Az nagy gáz tud lenni ilyenkor, Életem – röhög önfeledten a saját viccén, majd újabb hangos csókot nyom a kicsi arcára.

Széles mosoly ül ki az ajkaimra. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle. Nélkülük. Mary jövő hónapban lesz egyéves. Hatalmas szerencsénk van, hiszen rekordidő alatt megkaptuk, azóta pedig minden egyes percünket elvarázsolja. Még soha nem láttam Deant ilyen boldognak, ilyen felszabadultnak. Az örökbefogadás előtt rengeteget beszélt róla, miért nem tartja jó ötletnek a gyerekvállalást, valamelyest még mindig kísértette a múltja az apjával. Attól rettegett, ő is olyanná fog válni – John erőszakos természete, illetve alkoholizmusa teljes mértékben tönkretette Sam és Dean gyerekkorát. Én viszont tudtam, hogy ez lehetetlen, az első perctől kezdve biztos voltam benne. Ez a férfi, ez a csodálatos, kedves, jószívű és szeretetteljes ember soha nem tudna olyan lenni. Hosszú hónapos tanácskozások után aztán beadta a derekát, elismerte, hogy igazam van. Talán még sosem örültem ennek a ténynek ennyire. Belement az örökbefogadásba is. Ezt követően a legkülönfélébb procedúrák követték egymást, amelyek mindkettőnk idegrendszerét rendesen próbára tették. Mégis, most rájuk pillantva, látva, hogy Dean milyen boldog, még ezerszer bevállalnám mindet, ha azt kellene. Nincs semmi a világon, amit ne tennék meg értük. Életem igazi értelmei lettek.

Dean érdes, fantasztikus hangja zökkent ki a gondolataimból. Még mindig az ablak előtt áll, szorosan tartja a babát, közben egyik lábáról a másikra lép, dúdolás közben táncolni próbál. Bár köztudott, hogy sosem ment neki, most nem egy vicces látvány miatti vigyor terül el az arcomon. Inkább a meghatottság és büszkeség miatt mosolygok. Lélegzetvisszafojtva figyelem, mit csinál, a kicsi velem együtt hallgatja, ahogy a dúdolás abbamaradt, és halkan énekelni kezd:

Még alszol apró lény, és csendben nézlek

A világ túl bonyolult, még nem is kell, hogy megértsed

Álmában óriás, és egy vadászgép körözte

Csak megölelte a földet, ne lőj, nem töri össze

Boldog első csalódást és nagy szerelmet

És mindent, ami egy hercegnőnek egy királyfitól kellhet

Persze szép vagy, de nem árt, ha a pénz is felvet

Senkibe ne bízz meg, kövesd az ősi elvet

Így válunk hirtelen kölyökből férfivá

Pici lányból asszonnyá, s vén emberből hamuvá

Egy apró pillanat, és minden halad tovább

De hogy érhet véget így egy mese a világ túloldalán?

És az öreg hobó szólt: „Ma egy kortyot se ittam,

Helló, Isten fia vagyok, na de jó, hogy itt van”

Sokszor duzzog egy sötét panelszobában

Bohócnak nézték az Ő korában

Ha összeveszünk és nem maradunk jóban

Majd kibékülünk egy olcsó kis talkshow-ban

Hiszen tudod, jó fej vagyok, melletted állok

Háborúzni jöttem, és most békét ajánlok

Így válunk hirtelen kölyökből férfivá

Pici lányból asszonnyá, s vén emberből hamuvá

Egy apró pillanat, és minden halad tovább

De hogy érhet így véget egy mese a világ túloldalán?

És majd köztük állunk, sörrel a kézben és úgy meséljük a viccet

Hogy melyik hatalom fog majd tenni a bőrünk alá is chipet

És ha már sárgolyóval dobálózunk, mit bolygónak nevez

Vigyázzon, ki egy szar kis ladikkal a vízesésnek evez

Tiéd lesz hidd el, csak ne mondd el Apádnak

Hisz bármit megér nekem, ha egy percre boldognak látlak

Remélem, soha nem kell majd sírva ordibálnod

És bármire vágysz majd, megtalálod

A világvégén örömről beszélni, 
Tolvajoktól alamizsnát kérni

De én megteszem, mert Érted, Kicsim megéri

Megtanítalak emberként élni, 
De most csak aludj tovább

Az ajkaimat harapdálva küzdök az ellen, hogy a könnyek kitóduljanak a szememből. Ennyire nem szabadna elérzékenyülnöm! Mikor lettem ilyen nyámnyila? Gombócot érzek a torkomban, a szívem pedig vadul feszít a mellkasomba zárva. Azt hiszem, soha életemben nem voltam még ennyire szerelmes. Lehunyom a szemem, visszanyelem a könnyeimet. Szeretem. Istenem, mennyire nagyon szeretem ezt az embert! Minden egyes porcikáját imádom.

Fel sem tűnik, hogy jó ideje már a padlót nézegetem. Nem mintha bármi érdekes lenne benne, de ha Deanre emelem a tekintetem, garantált, hogy kitör belőlem a meghatottság miatti bőgés és a végtelen öröm egyszerre. Még sosem éreztem ilyet korábban. Kis idő múlva aztán felemelem a fejem. Egy igazságtalanul szép, zöld szempárral találom szemben magam. Kíváncsian fürkészi a tekintetem.

– Ennyire tetszett a koncert? – mosolyog rám imádni valóan. A hangja szokatlanul halk. A karjai közé pillantok, és csak akkor veszem észre, hogy a lányunk a mutatóujját szorongatva elszenderedett.

– Ez jár annak, aki titokban leskelődik, nem? – nevetek fel szintén nem túl hangosan.

Hozzám lép, és lágyan megcsókol. Automatikusan mosolyra húzódik a szám. Boldogan visszacsókolom, ő pedig halkan az ajkaim közé hümmög. Annak ellenére, hogy nemrég lettünk szülők, mi tagadás, gyakran tinédzsereket megszégyenítően hagyjuk, hogy a hormonjaink irányítsák a viselkedésünket. A nyelvemet becézgetve figyel rá, hogy lehetőleg minimálisan se nyomjuk össze a babát, aki továbbra is édesen szuszog az ölelésében.

– Szeretlek – nézek rá büszkén. Igen. Szeretem. A rohadt életbe, borzasztóan szeretem.

– Én is, Cas – csókolja meg a homlokom, majd hátat fordít, és lassan a kiságy felé indul.

Még mindig teljesen meghatódva nézem, ahogy ágyba rakja Maryt. Odafigyelve rá, hogy fel ne ébressze, megpuszilja, majd gondosan betakargatja, és a kedvenc plüsszsiráfját is odateszi mellé. Keresztbe fonom a karjaimat magam előtt. Órákig el tudnám nézni, ahogy babázik. Igazságtalanság, hogy Dean Winchesternek még ez is jól áll. 

Lassan ellép a kiságytól, majd egyenesen felém veszi az irányt. Átkarolja a nyakam, mire ösztönösen a dereka köré fonom a kezeimet. Még egy mennyei csókot kapok.

– Gyere, csinálok egy kávét. Úgy látom, rád fér. – Az ujjait lágyan az enyémekre kulcsolja. Megmosolyogtat az érintése.

– Dean – pillantok rá érdeklődve, mikor már a lépcsőn sétálunk lefelé.

– Mondd, Csipkerózsika!

– Ugye tisztába tetted ebéd után? – szegezem neki a kérdést. Mivel én reggel, illetve délelőtt kétszer is megtettem, ráadásul az utóbbi idők éjszakázásának hála ma korán kidőltem, rá hárult a küldetés, amit remélhetőleg teljesített is.

Nyűgösen összeráncolja a szemöldökét, majd kapok egy „És téged mégis mi a jó Istenért tartalak?”-nézést. Egy nagy sóhaj kíséretében megfordul, és motyogva visszamegy a gyerekszobába. Néhány perc múlva az asztalnál ülök és jóízűen kortyolgatom tejeskávémat, amikor hangos sírást hallok az emeletről. Na, igen, Papa szíve csücskének valószínűleg nem tetszett, hogy ő pár perccel elalvás után fel is ébresztette csak azért, hogy lehámozza róla a ruháinak felét, aztán meg tisztába tegye. Dean mellesleg ezt követően közel háromnegyed órát dekkolt a kiságy mellett táncolva, közben egy teljes AC/DC albumot végigénekelve neki, Mary ugyanis a kellemetlen ébresztő után megmakacsolta magát, és már sehogy nem akart visszaaludni. Szegény Papa!