Zsákutca

„Amikor még egész pici voltál, egy puszival jobbá tudtam tenni számodra a világot. Vagy egy kanálnyi orvossággal. Meg tudtam javítani olyasmit is, amin még a puszi sem segíthetett – ragasztóval és szalaggal, tűvel és cérnával, kapcsokkal és madzagokkal. A felnőttdolgok meghaladják a képességeimet. Azt kívánom, bárcsak lenne olyan varázserőm, amivel helyre tehetném az ilyesmit is. De nem tehetek mást, mint hogy itt vagyok. Mindig itt leszek.” 

– Pam Brown

Csókolom! 

Mivel gyanítom, hozzám hasonlóan akad még néhány olyan delikvens, aki nem igazán várja a holnapi napot – ha másért nem is, hát mert hatefő és ehh –, így gondoltam, megpróbálok mosolyt csalni az arcokra, mert utálom ezt a vasárnap délutáni melankóliát. 

Igen, jól látjátok, ismét egy babás fic. Sorry, not sorry, mostanság valahogy a gyerek-téma megy istentelenül, de ígérem, rövidesen hozok valami mást is, hogy legyen egy kis változatosság.

Előtte azonban szolgálati közlemény, mert abból ezúttal akad: Dean élete legjobb csajozós... khm... Cas-felszedős dumáját – a fic végére rájöttök, miről beszélek – csak átalakítottam, nem teljesen az én agyszüleményem. Nemrég egy osztálytársnőm próbált ezzel „meghódítani”, ő elvileg valahol neten olvasta, nekem pedig annyira tetszett ez a másfél sor, hogy muszáj volt beleszőnöm. Remélem, nem okoz majd csalódást. Emellett kedvenc humoristám, Kovács András Péter egyik videója volt, ami az egész ötletet elindította a fejemben. Ha meghallgatjátok elolvasás után, pontosan tudni fogjátok, miről beszélek.

Na, de nem is húzom tovább az időt. Jó szórakozást!

jellemzők: AU, humoros, az a k#rva lázmérő, OC, baba-szekció, inkvizíció, fluff, domestic!Destiel, első iromány fiú gyermekkel, ember!Castiel, aggódó!Castiel, ember!Dean, laza!Dean, csúnya beszéd, ilyen ez a házasélet, Destiel parenting

Dean fütyülve, egy cumisüvegnyi megmelegített tápszerrel a kezében fordult be a gyerekszobába, ahol férje épp másfél éves fiukat próbálta megnyugtatni. Noah halkan sírdogált a kiságyban, Cas pedig hiába énekelt neki, majd vette fel és ringatta közel fél órán át, nem maradt abba a fájdalmas nyöszörgés. A hét elején lebetegedett, de a gyors orvosi segítségnek hála két napja úgy nézett ki, lassan sikerül meggyógyulnia. Ma délutánra mégis rosszabbul lett – ami persze bőven elegendő aggodalmat adott Castielnek ahhoz, hogy minden apró köhögés miatt az infarktus kerülgesse. Ráadásul, még ha Dr. Robert biztosította is a szülőket, „csak” egy egyszerű megfázásról van szó, ami ilyenkor, ősszel abszolút nem ritka, pláne nem a bölcsődékben, a kicsi lázával rendesen meggyűlt a bajuk. Ennek, illetve a sok-sok éjszakázásnak hála a házaspár kezdett igazán kimerülni. Kettejükre ez persze másképp hatott.

– Hogy van az én gyönyörűségem? – lépett oda Cas mellé Dean mosolyogva. Átnyújtotta párjának a cumisüveget, majd lehajolt és megcsókolta Noah apró homlokát. – Öregem, hogy megyünk sörözni, ha ilyen rosszul vagy?

Castiel mosolyogva megrázta a fejét. Igen, kétségtelenül Dean kezelte könnyebben a dolgot.
Ő legszívesebben óránként hívogatta volna azt az átkozott orvost – meg is próbálta –, ha férje nem veszi el tőle a telefont, és győzi meg, miszerint „nem, biztosan nem tudna többet mondani, mint cirka negyven perce, a gyerek tünetei ugyanis hangyafasznyit sem változtak azóta”. De akkor is beteg – gondolta magában szomorúan nem sokkal az összeszólalkozást követően, megfelelő ellenérvekkel azonban nem tudott előhozakodni.
Egész eddig viszonylag könnyen megúszták az ilyen helyzeteket – talán mert ő a széltől is óvta Noah-t, még ha ez a másiknak nem is mindig tetszett, a mostani viszont rendesen próbára tette őket. Főleg Castielt. Castiel aggodalma pedig társa idegrendszerét.

– Miért nem pihensz le? – ölelte át a derekát Dean gyengéden bő fél perc múlva. – Majd én vigyázok rá. Te csak feküdj le aludni. Megetetem, megfürdetem, mondok neki valami fasza mesét, és tisztába is teszem, mert úgy érzem, rendesen meggyalázta azt a pelenkát.

– Nem – hajtotta párja vállára a fejét mosolyogva. – Inkább a közelben maradok. Félek, hogy valami baj lesz. Így sem viseli túl jól.

– Cas, totál ki vagy merülve. Mikor aludtál utoljára három óránál többet a héten?

– Tényleg jól vagyok – csókolta meg a férfit lehunyt szemmel. – Csak aggódom érte.

– Tudom, de… nézz rá! Erős kölök, simán túlteszi magát rajta. Elvégre az enyém – pillantott büszkén a kiságyból rájuk pislogó kisfiúra.

– Dean, ugye tudod…

– Meg ne szólalj! – emelte fel a mutatóujját szigorúan. – Az enyém. Még a szeme is hasonlít az enyémre – fűzte hozzá határozottan, a másik szótlansága által pedig lezártnak tekintette a vitát. – Egyébként is, nem a kőkorszakban vagyunk. Dr. Robert egy telefonhívásra van, az összes gyógyszert megvettem, és mindent úgy csinálunk, ahogy előírták. Igen, picit megszenved vele, de minden gyerek átesik ezen. Nem kell neked is belebetegedni.

– Te olyan könnyen beszélsz – felelt alig hallhatóan.

– Cas, én is aggódom érte – nézett le rá komolyan. – Csak nem bonyolítom tovább a helyzetet. Szarul van, igen. De látta az orvos, gyógyszert kap, megszeretgeted, vigyázunk rá és előbb-utóbb meggyógyul. Nem kell halálos betegséget belelátni egy kis megfázásba.

Castiel nagyot sóhajtva emésztgette magában az imént hallottakat. Igen, biztos volt benne, hogy teljesen – és feleslegesen – végigpörögte az eltelt néhány napot, a mait meg végképp, de akkor is a fia, és képtelen volt nem totál megrémülni, amikor rosszabbul lett, mint korábban. Még egészségesen is éberen figyeli minden lépését. Egy ilyen helyzetben hogy ne nőtt volna az aggodalom duplájára benne? Elvégre felelősséggel tartozik érte. Arról nem beszélve, mennyire borzasztóan szereti.
Első perctől kezdve imádta a hatalmas, zöld szemekkel megáldott kisfiút, aki azóta még – értelmes – szavak nélkül is bearanyozta minden egyes napjukat.

– Azt hiszem, igazad van – simogatta Dean hátát elgondolkozva. – Túlreagálom.

– Igen. De végre beláttad. Ez már komoly haladás – csókolta meg a másik homlokát elvigyorodva. – Már csak arra kell rávegyelek, hogy végre kipihend magad.

– Igyekszem – bólintott gondolkodás nélkül Cas. Kénytelen volt belátni, tényleg ráfér az alvás. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

– Mindenféle további komment nélkül: minél előbb, annál jobb, hidd el. Mindannyiunk érdekében.

– Ezt most nem igazán értem, hogy őszinte legyek.

– Zsémbes vagy – válaszolt Dean hezitálás nélkül.

– Megbocsáss?

– Mindenért panaszkodsz az utóbbi időben. Emellett elhanyagolod a szerelmedet – emelte fel a fejét sértetten. – Oké, most beteg lett Noah, de egyébként is. Mikor feküdtünk le utoljára?

– Dean, ne előtte vitassuk meg az ilyeneket – A másodperc töredéke alatt vörösödött el Castiel egész arca. – Gyorsan megmérem a lázát, utána lefektetem, és átbeszélünk mindent, ígérem. Csak… ne itt.

– Ugye tudod, hogy most egy szót sem ért abból, amit mondunk? – nyújtotta oda a másiknak a lázmérőt, amikor az sikeresen kigombolta a pici body-ját. – Úgy meg végképp nem, hogy full kómás.

– Akkor is. Szeretnék biztosra menni.

Férje erre elgondolkozva bólintott egyet. Akkor Noah nem fogja hallani, de ezt nem hagyom annyiban – fűzte hozzá magában elszántan, elvégre ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, nincs, aki meg tudja állítani. Cselekedett is. Mielőtt még Cas felemelhette, illetve a pelenkázóra tehette volna a kicsit, Dean átölelte hátulról, és csábító hangon, ahogy csak az ágyban szokta, mégis alig hallhatóan – nehogy a kölöknek gyermekkori traumát okozzon vele vagy hasonlók –, a fülébe súgta: Castiel, kérlek, tölts velem egy estét, megkapod grátiszba Kansas legjobb testét. 
Néhány másodperc csend következett.

– Dean Winchester, ha még egyszer ilyet mondasz a fiad előtt, Isten lássa lelkem, a te hátsódban fog kikötni ez a lázmérő – fordult felé, erősen küzdve a nevetéssel. Dean eddig magabiztos mosolya rögtön az arcára fagyott, amint alaposan végigmérte az „elég ótvarul kinéző” eszközt.

– Egyáltalán miért teszed ki szegényt ennek? – a kiságy mellé lépett, és szinte el is feledkezett az előbbi csábítási praktikájáról, illetve az azt követő, hatalmas kudarcról. Lehajolt, és az ajkát a baba valósággal lángoló homlokához érintette. – Biztos, hogy lázas, akkor minek tovább kínozni?

– Tudnom kell, pontosan mennyi volt, ha megkérdezi az orvos. Fontos lehet.

– Akkor is. Nem mintha nagyon fenyegetne a homofóbia veszélye vagy akármi, de… baszki, fiú gyerek. Mi van, ha mi csesszük el neki, és miattunk kerül egy életre ugyanebbe a zsákutcába?

– Dean, évek óta ebben a zsákutcában élsz, és egyszer sem mondtad, hogy minimálisan is zavarna – mosolygott rá.

– Nem is. Igazából mocskosul élvezem – ismerte be büszkén. – De ettől még nem örülök neki, hogy szegényt unalmunkban ilyen spanyol inkvizíció-kori dolgokkal bökdössük.

Cas sóhajtva megdörzsölte a homlokát. Egy felnőtt ember, akihez okkal mentem hozzá – gondolta magában, és a biztonság kedvéért két-háromszor el is mantrázta; csak, hogy minimálisan se legyen kétsége felőle.
Rövid tanakodás után döntésre jutott. Letette a lázmérőt az éjjeliszekrényre, Dean felé fordult, két kézzel átkarolta a nyakát, miközben szélesen elmosolyodva annyit mondott:
– Készítsd elő az ágyat, addig én megmérem a lázát, adok neki egy kis vacsorát, megfürdetem és gyorsan lefektetem. Ha elaludt, megyek hozzád, és lefutjuk ugyanezt a kört, megfelel?

Dean csöppet sem túl lelkesen bólogatott, majd hosszan megcsókolta az előtte álló férfit.

– Imádlak – engedte el a párja derekát lassan. – Nem vagy éhes? Összedobhatok valami egyszerűt vacsorára, amíg elvagytok.

– Dean, a férjed vagyok. Nem kell vacsorát főznöd szex előtt.

– Éééééés megölted a pillanatot – meredt rá fapofával az idősebb Winchester.

– Nem vagyok éhes – vigyorodott el újra. Hirtelen nem is érezte magát olyan fáradtnak, mint bő két perce. – De azért köszönöm. A tápszer és a pelenka viszont legyen az ágyon, mire megyek. Ne mindent én készítsek elő.

– Tudod, gondolkoztam. Valószínű, hogy a többi megy egyedül is, elég az utolsóban segítened. Ne fáradj feleslegesen – szólt vissza az ajtóból tettetett komolysággal.

– Mindig is tudtam, hogy nagy szíved van – majdnem teljesen meghatva beszélt hozzá, mialatt kiemelte a gyereket az ágyból, és a pelenkázóra tette.

– Tudod, Édes, nem az az egyetlen, ami nagy.

– A helyedben felfelé venném az irányt, amíg ütőtávolságon belülre nem kerülsz – mosolygott rá Castiel angyalian, férje pedig nevetve elindult az emeletre, hogy megágyazzon nekik. Felnőtt férfiak.

Cas biztos volt benne, hogy Dean azért főzni fog valamit, sőt, nagy valószínűséggel a konyhában is mindent összepakol, amíg ő a fiukkal foglalatoskodik, így reggel neki semmire nem lesz gondja. Vigyorogva cserélte ki Noah pelenkáját, közben végig az előbbi párbeszéd részletein derült. Fejcsóválva lehajolt a kicsihez, aki hatalmas zöld szemekkel pislogott fel rá. Megkönnyebbülés fogta el, amint látta, valóban kezd elálmosodni. Valószínűleg a gyógyszerek hatása. De legalább nem szenved annyit a láztól.

– Tudod, annak ellenére, hogy 7 hónapja egyedül téged fogadtunk örökbe, azóta úgy érzem, két gyereket nevelek párhuzamosan – simított végig gyengéden az apró, puha hajszálakon. – Csak te szófogadóbb vagy, és utánad nem kell annyit takarítani.