„Szeretnélek boldoggá tenni, amiért fényem lettél a
sötétségben. Az enyémnek akarlak tudni, és a tiéd szeretnék lenni. Szeretném,
ha te volnál minden ébredésemkor az első, a halálos ágyamon pedig az utolsó,
akit látok. Szeretném, ha ezentúl minden kellemes és kellemetlen emlékünk közös
volna, amelyeket hosszú évek múltán, a kandallónkban lobogó lángokon merengve,
nosztalgiázva idézhetünk. Mert te vagy az, aki jobb emberré tesz. Aki támogat,
aki ösztönöz, aki megerősít, és aki mellett mindezek ellenére attól sem félek,
hogy jelentéktelen ember maradhatok.”
– Lakatos Levente
Tiszteletem-hódolatom! ^^
Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy borzasztóan sajnálom, hogy már egy teljes hónap eltelt a 2017-es évből, én pedig egész eddig semmi életjelet nem adtam magamról. Ennek több oka is volt, amelyekbe most részletesen nem mennék bele, röviden-tömören annyi, hogy mint mindenkinél, itt is becsületesen zajlik az élet, a csöpp – ideiglenes – ihlethiány mellett pedig a suli is mindent megtett annak érdekében, hogy ne tudjak gépközelbe kerülni – már amikor volt gép, mert egy hónap alatt cirka kétszer az is beadta a kulcsot, a drága. De! – mert hála Chucknak és minden arkangyalnak van de, lement a nyelvvizsga – sikerült, yuppi! –, a pályázatom is bent van, így ez a kettő rögtön pipa, a suli pedig remélhetőleg most már visszább vesz a tempóból, mert ha még sokáig ez a hajtás lesz, én tuti balhét rendezek. A lényeg: nem merek ígérgetni, de ha engem kérdeztek, határozottan jó jel, hogy az utóbbi napokban sikerült írás szempontjából (is) rendbe szednem magam, így remélhetőleg lassan elkezdem kicsit aktivizálni az itteni garázdálkodást. Hallelujah!
Akkor térjünk a lényegre! A következő sztori alapötlete bő két napja jutott eszembe, és a történet végén lévő meseszép, mégis nagggyon fájdalmas kép inspirálta. Annak ellenére, hogy bár igenis van benne angst, és talán kicsit a boldogságot, reményt is érezheted rajta, egyszerűen muszáj volt némi humort belevigyek. Annyit nyúztam már ezt a két hülyét újabb és újabb fájdalmas helyzetekkel az eddigiekben, nem volt szívem most is szarban hagyni szegényeket. Remélem, ez nem ront majd az összképen, és élvezni fogjátok!
További fontos tudnivaló: Sam és Dean az ötödik évadban (5x11) valóban nyomoztak egy elmegyógyintézetben – akkor volt a sokak által imádott Pudding!-jelenet –, de az már az Apokalipszis kirobbanása után történt. Én ezt a kalandot visszább vittem az időben egy évvel, és megalkottam ott egy saját karaktert, hogy biztos gördülékenyen menjen a sztori. Majd eldöntitek, sikerült-e. :)
jellemzők: fluff, happy end, szellőcske kalandjai, humoros, ezo TV, csúnya beszéd, a naplemente filmbe illően lírai leírása, zuhany, elmegyógyintézet, OC, pizza, erotikus tartalom – épphogy megemlítve, ember!Dean, visszaemlékező!Dean, részeg!Dean, angyal!Castiel, kíváncsi!Castiel
Esteledett. A friss áprilisi levegő egy szempillantás alatt
beszökött a bunkerba, amikor a fiatalabb Winchester kifelé haladva becsukta
maga után a nehéz vasajtót. A hűs szellő hangtalanul leszaladt a mások súlya
alatt rendszerint igencsak nyikorgó, rozsdás lépcsőfokokon, játékosan
végigfutott a benti helyiségeken, bejárta a hosszú folyosókat, itt-ott
megmozgatta a függönyöket, és még a konyhában lévő, néhol elszakadt
asztalterítő szélét is egy rövid táncra invitálta. Csupán egyetlen olyan szoba
volt az épületben, ahová akármennyire is igyekezett, sehogy nem jutott be a
vidám felfedezőút során. Deané.
A vadász még kora délután gondosan kulcsra zárta az ajtót,
alaposan tanulva a múltkori esetből, amikor testvére egy igencsak intim
pillanatban rontott be hozzá és Cashez. Az eset után a fivérek jó ideig
kerülték egymást, ami lássuk be, nehezen kivitelezhető, na meg elég
kellemetlen, ha egy fedél alatt kell élnünk a másik illetővel.
Pont emiatt most biztosra akart menni. Elhatározta: ezúttal senki és semmi nem
zavarhatja meg őket. Napok óta közel s távol nem akadt egy furcsa haláleset
vagy gyanús bűntény sem a környéken, ami a hazatérés után munkát adhatna nekik,
így végre lehetett egy kis idejük csak és kizárólag egymásra.
Miután elfordította a kulcsot a zárban, mosolyogva indult vissza a paplanok
tetején elterülő, és épp őt figyelő angyal felé, majd mellé érve gondolkodás
nélkül levette a pólóját.
Azóta órák teltek el. Dean és Castiel még mindig ruhátlanul
feküdtek az idősebb Winchester ágyában. Az angyal Dean mellkasára hajtotta a
fejét, behunyt szemmel hallgatta a másik halk szuszogását és immáron egyenletes
szívverését. A mellettük lévő ablakot nemrég résnyire nyitották, ezzel
beengedve a hűvös, kora esti szellőt, ami felfrissítette a szoba már jócskán
fülledtté vált levegőjét. A horizont narancssárga, illetve rózsaszín ezer és
egy árnyalatában tündökölt, miközben a Nap a szemük előtt lassan nyugovóra
tért. Egy-két bátrabb napsugár még utoljára a fehér paplanra szökött, de az
ágyban fekvők arcát már nem érték el, akármennyire is igyekeztek.
A vadász ujjai lusta köröket írtak le a mellén pihenő férfi
bal vállára. Az egész délutánt a takarók között töltötték. Két hét távollét,
valamint folyamatos démonüldözés után a testvérek ma reggel végre hazaértek
Oregonból, a bunkerban pedig az eddig mennybéli ügyeket intéző angyal várta
őket. Sam tökéletesen tisztában volt vele, hogy az általa csak „szerencsétleneknek”
titulált páros minden bizonnyal szeretne kicsit kettesben lenni az eltelt idő
után, így egy frissítő zuhanyt követően el is hagyta a helyet. Sejtette – meg
kell hagyni, bölcsen –, hogy mindenki jobban jár így. Ők, a „szerencsétlenek” pedig valóban
örültek némi egyedüllétnek. Rendeltek egy hatalmas pizzát, ebédeltek, együtt
lezuhanyoztak, végre újra szeretkeztek, majd kipihenték az eddigi nehéz, külön
végigszenvedett napokat.
Már majdnem fél órája csendben feküdtek egymás mellett. Fáradt csókok, finom
simogatások, egyenletes lélegzetvétel – csupán ennyi volt, egyetlen szó sem
hangzott el köztük. Feleslegesnek érezték, mert még azok nélkül is kellemesnek, szinte
tökéletesnek tűnt ez a néhány rövid pillanat.
– Mikor jöttél rá, hogy szerelmes vagy? – emelte fel a fejét
az angyal kíváncsian néhány perc múlva. Mély, érdes hangja halkan csengett a
szoba tömény némaságában.
– Ez... Ez egy nagyon jó kérdés. Hm, hadd gondolkozzak –
dörzsölte meg az arcát elgondolkozva. Körülbelül fél percig meredt maga elé az
emlékeibe feledkezve, majd elkezdte. – Másfél évvel az Apokalipszis előtt egy ügy
miatt bevonultunk Sammel egy elmegyógyintézetbe valahol Iowában. Azt hiszem,
harmadik napja voltunk ott, amikor egyik délután odajött hozzám egy idős nő. Tudod az az ősz hajú, banyatankos, idegtépően csoszogós típus. A
nappaliban voltam, a kanapén elterülve bámultam ki a fejemből. Azon agyaltam,
hogy kapjuk el azt a rohadékot, ami öngyilkossági kísérletnek álcázva tucatszámra öli az ottaniakat; szóval ja,
elvoltam a saját kis gondolataimmal. Ő kérdezés leült mellém. Még sosem
láttam korábban, a nevét sem mondta el, bár nem mintha nagyon érdekelt volna, hogy őszinte legyek Akkor találkoztunk először és utoljára.
Igazából feltűnt, hogy ott van tőlem vagy harminc centire, mégsem foglalkoztam vele
nagyon. Az ügyön rágódtam, mert még azt sem derítettük ki az eltelt idő alatt, mivel van dolgunk, a
halottak pedig folyamatosan gyűltek. Meg egyébként is, csak egy olyan szenilis
öreglánynak tűnt, mint a többi, aki ott volt. Percekig ültünk egymás mellett
teljes csendben, ugyanis ő sem szólt. Ezzel még nem is lett volna baj,
de nézett. Komolyan, megállás nélkül bámult, nekem pedig… hát, ismersz, lassan
elfogyott a türelmem. Rápillantottam, épp valami nem túl szalonképeset
készültem hozzávágni, arról, hogy milyen rohadt bosszantó, hogy a tekintete konkrétan lyukat váj a képembe, de a nyelvemen akadt a szó amikor a vállamra tette
a kezét. Tudod, olyan „jól van, kisunokám, kibaszottul hülye vagy, de azért
szeretlek, mert hát nem tehetek mást” stílusban. Akkor néztem először a szemébe. Olyan… furcsa volt. Mármint
teljesen emberi, ez fix, de valamiért mégis más. Eszembe jutott, hogy talán
begyógyszerezték, mint nem egy ottani beteget, vagy az is lehet, hogy nyugdíjasként már ennyire leépült. Fogalmam sincs, melyik,
de biztos voltam benne, hogy nem teljesen önmaga. A mondandója viszont mást
bizonyított. Óvatosan megszorította a karom, ami még jobban lesokkolt, aztán
közelebb hajolt, mintha ezer éve ismernénk egymást, és majdnem suttogva elkezdett magyarázni: „Tudja,
fiatalember, észrevettem magát. Megláttam, mennyire elkámpicsorodottan
ül itt, ami egyébként nem lenne túlzottan furcsa egy ilyen helyen, de... valami azt súgja, maga eredetileg nem egy elmegyógyintézetbe tartozik. Valahogy nem olyannak néz ki, mint akinek bármi baja van odabent. Aztán eszembe jutott valami. Lehet, érdekli. Bár két diploma ellenére sem tartom magam kifejezetten okos embernek, úgy érzem, magának most elkél a... az a... hogy is mondják ezt ma... a lelki fröccs vagy milyen ital, mert valami, ami nem
hagyja nyugodni. És biztosan nem ez a sok... nagyon furcsa ember itt a szobában. Szinte érzem. Tudja, két dolgot borzasztóan jól megtanultam ebben a rövid és... borzasztóan őrült életben mielőtt erre a helyre kerültem. Az egyik, hogy a tévében
prédikáló bohóc nem is médium, csak egy átkozott csaló, aki meglepően könnyen ráveszi az embereket, hogy minden pénzüket neki adják, csak mert olyan dologra ad valótlan választ, amit magunk nem merünk megkérdezni a számunkra különleges személyektől. Vagy emberi létünkből adódóan a pénzsóvárgás hajt minket, ezért fordulunk hozzá. De ez most nem is annyira lényeges. A másik... az szerintem magának fontosabb. Anno mondogatta szegény megboldogult férjem. Nagyon hosszú ideig képtelen voltam elfogadni, szeretni magam. Ha jobban belegondolok, sosem voltam elégedett azzal, aki én vagyok. Ő tudta ezt. Egyetemistaként ő állt a világom középpontjában, és egyszer azt mondta, amikor végleg megelégelte a rengeteg önutálatot, hogy vegyem észre, igazán csak úgy szerethetsz bele
valakibe, ha előbb kicsit is megszereted önmagad. Az igazat megvallva, nem gondoltam, hogy igaza van. Sosem tudtam megbékélni a lehetetlen természetemmel, a csapongó érzéseimmel – magammal. De átgondoltam a szavait, és rájöttem; a tudat, hogy őt szeretem, legalább egy dolgot adott magammal kapcsolatban, amiben képtelen voltam akár egyetlen hibát is találni. Évtizedeken át. Tudja... észrevettem magát tegnap este... és... még sosem láttam valakit, mármint a tükörből visszanéző évtizedeken át dühös lányon kívül, aki ilyen... hogy is mondjam? Csalódott, életunt, önutálattal és feszültséggel teli. Pedig nyolcvannégy év hosszú idő, ha engem kérdez. Gondolkozzon el rajta! Legyen kicsit elnézőbb önmagával! És ha netalántán hölgy van a dologban... ne kövesse el az én hibámat. Inkább ne is vegyen tévét!” Azzal felállt, és szó nélkül
elment. Meg sem várta, hogy a meglepettségtől hápogjak neki valamit. Egyszerűen
eltűnt. Még négy napig voltunk azon a helyen. Kerestem, őszintén kíváncsi
voltam, miért mondta ezt nekem, egy tök ismeretlen embernek, akit akkor látott
először, de nem találtam meg. Még aznap végigjártam az összes szobát az
épületben, szó szerint mindent tűvé tettem érte... de egyszerűen felszívódott.
Aztán megoldottuk az ügyet, elhúztunk, és egy idő után, mikor már a meló miatt
mással kellett foglalkoznom, elkezdtek halványulni az emlékek.
Castiel csendben hallgatta Dean szavait. Évek teltek el
azóta, hogy végre legyőzték a makacsságot, és egyikük hajlandó volt lépni a
másik felé – ez természetesen az idősebb Winchester volt, aki egyik éjjel
kicsit a szokásos soknál is többet ivott, így kellőképp felbátorodott a
vallomáshoz –, de még a kialakult mély kötelék és bizalom ellenére is ritkán
esett meg, hogy a férfi ilyen sokáig, szinte zavartalanul tudjon beszélni a
múltja egy részéről. Pláne egy olyan részéről, ami fontos, sőt, valamiben
meghatározó jelentőségű volt számára.
– Ami furcsa, hogy sokáig hittem neki – folytatta a vadász. –
Valamennyire újraértelmeztem az eddigi hozzáállásomat a párkapcsolataimhoz, a
szerelemhez. Azt hiszem, ezzel magyaráztam, hogy miért nem voltam soha a hosszútávú
kapcsolatok híve. Elhittem, hogy ezért fuccsolt be mindegyik ezelőtt. Sőt, talán
hülyeség, de békére is leltem ezzel az indokkal. Elfogadtam, hogy nem lehetek
szerelmes, mert sosem fogom szeretni magam, ahogy korábban sem tettem. Elvégre
a gyűlölet volt az egyetlen, amit a tükörbe nézve éreztem amióta... igazából
mindig is. Aztán lassacskán végképp lemondtam róla. Ha őszinte akarok lenni,
néhány hónap múlva már teljesen lehetetlennek éreztem, hogy valaha is újra
megtörténjen. Túl nagy volt az utálat a szívemben. Aztán jöttél te.
Berobbantál, és... ugyan időbe telt, de megváltoztattad a látásmódomat. Sokszor
bosszantottál, az elején valósággal ki nem állhattam, ahogy a dolgokhoz viszonyultál,
de aztán ez is változott… valahogy a mindennapok részévé váltál. A legjobb
barátunk és bajtársunk lettél, egyre több szarból mentettél ki minket, újra és
újra mellénk álltál, aztán teltek a hetek, én pedig egyre kevesebbet gondoltam
rá, mennyire gyűlölöm magam. Egyrészt mert traktáltál vele, hogy rosszul látom
a dolgokat, ami előbb-utóbb annyira idegesített, hogy inkább beadtam a derekam,
és befogtam, csak ne kelljen még egyszer végighallgatnom a hegyi beszédet –
nevetett fel halkan. – Hónapokba, talán évekbe telt, mire képen vágott a
felismerés: azért nem az önutálatomra gondoltam, mert te jártál a fejemben.
Persze, nem mindig úgy, mint mostanság – lehajolt, és behunyt szemmel
megcsókolta Castiel homlokát. – De ott voltál a gondolataimban. Azért nem
kezdtem neki újra a „gyűlölöm magam” projektnek, mert nem akartam folyton emiatt
balhézni. Egy idő után már eszembe sem jutott, ami azért meglepő. Valahogy
máshogy láttam mindent. Reményt adtál, amikor minden erőm elhagyott. Hitet
Samnek meg nekem is... nem Istenben, hanem magunkban. És bár csak most, utólag
mondhatom el, mert akkor nem mertem volna eléd állni, sőt, még magamnak sem
ismertem be, de lassan beléd szerettem, és Istenem, akkor döbbentem rá, hogy tévedtem. Mert annyira kibaszottul szerettelek, hogy
közben teljesen elfelejtettem, milyen érzés gyűlölni önmagam. Igen, azt hiszem,
akkor jöttem rá, mikor már nem éreztem azt a keserűséget idebent. Elfelejtettem,
milyen.
Castiel szégyenlősen elmosolyodva pillantott fel Deanre, aki
„ez van” stílusban vállat vont, majd egy rövid csókot nyomott az ajkaira. Pontosan
tudta, hogy érez iránta a férfi, ahogy a vadász számára is egyértelműek voltak
az ő érzései, de így, egyben hallani mindezt, ráadásul egyenesen tőle – erre
tényleg nem számított.
– Akkor tulajdonképpen nem volt igaza a hölgynek, jól
gondolom? – hajtotta vissza a fejét Dean mellkasára elgondolkozva.
– Azt hiszem, jól. De legalább egy dolgot megtanultam.
– Mit? – ráncolta a szemöldökét zavartan, a vadász pedig szélesen
elvigyorodott. – Dean, ugye nem hívtad fel a tévés bohócot? – meredt rá
rezzenéstelen arccal.
– Embertelenül részeg voltam, te pedig leléptél, mert megint
halaszthatatlan dolgod akadt odafönt a szárnyas seggfejekkel, és... nekem is
vannak érzéseim, oké? – fakadt ki sértetten.
– Rendben – bólintott mosolyogva Castiel, közben minden lelki
erejét összeszedte, hogy ne nevesse el magát a társa ostobaságán. – És végül valóra vált, amit a médium
jósolt?
– Mondhatjuk. – Láthatóan még mindig zavarban volt.
– Dean… mit jósolt neked? – könyökölt fel most már igazán
kíváncsian az angyal.
– Hagyjuk. Nem olyan fontos.
– Dean…
– Tényleg nem számít. Zuhany?
– Dean!
– Másnaposságot, baszki! – bukott ki belőle. – És bejött… szerintem
a köcsög legnagyobb sikere voltam egész pályafutása során, de embertelenül eltalálta –
dörzsölte meg az arcát a kellemetlen emlék hatására.
Castiel már képtelen volt visszafogni magát, hátradőlt az
ágyon és hangos nevetésbe kezdett. Annak ellenére, hogy kettejük közül
leginkább az szárnyasra volt jellemző, hogy bármi kínosat csináljon, kiváltképp
ismeretlen emberek előtt, Dean részeg kalandja tagadhatatlanul kárpótolta a
számtalan kellemetlen emlékért, amit ittléte során sikerült összegyűjtenie az
évek alatt. A vadász pedig… nos, neki ennek tudatában kellett tűrnie, hogy Cas
hosszú percekig fetrengjen az ágyon az ő hülyeségén röhögve.
A DESTIEL LÉTEZIK!!!! Ez a történet is megerősítette a hitemet!
VálaszTörlésDe még mennyire, hogy létezik! Akárki is mondjon akármit, létezik, és egy igazi csoda. Köszönöm, hogy időt szakítottál rá(m), annak pedig külön örülök, hogy egy kis doppingszerként jó volt a most még talán csöppet megtépázott shipper-léleknek. ^^
TörlésMost szívem szerint valami ilyesmit írnék: "ihvosnfvsd", de akkor túl sokat nem értenél :"D Ahhhjj, annyira imádtam és az, amit Dean mondott ;-; Hogy csak akkor tud szeretni, ha már nem utálja magát ;-; Nekem is kell egy Cas, aki elfeledteti velem az önutálatot :C A tv-s bóhócon és a jóslaton hangosan felnevettem XD nem hiszem el, tényleg megtette... Fuh, látod nem sorban haladok, úgyhogy van még 3 olvasatlan, suhanok is a következőre ^^ <3
VálaszTörlésNeeem, nyugodtan írj ilyesmiket is, meg fogom érteni, sőt, örülni fogok neki, mert én akkor szoktam, amikor egy kép/vidi miatt a fangörcs szorongat, de úgy emberesen, szóval csak boldoggá tesz, ha én is hatok rád valahogyan az ilyen sztorik által. :D
TörlésÓ, tudom, hogy ez most nagyon közhely-szagú, de biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb téged is megtalál a Cased, és feledtet majd veled minden ilyesmit, ahogy Deannel tette az övé. Én meg majd ott trollkodok nektek világba, ahogy Charlie szokta. ᕙ(⇀‸↼‶)ᕗ
A telefonhívással kapcsolatban meg csak annyit, tudod, mindenkinek lehet rossz napja. Még Dean Winchesternek is, ha épp szerelmi bánata van. :D
Köszönöm, hogy elolvastad! ♥
Nagyon jó volt! Már régóta készültem rá, hogy elolvassam. Csak hát az úgy volt... szóval szégyen szemre csak most sikerült idáig eljutnom. :$
VálaszTörlésJó hangulata volt, és különösen tetszett, hogy nem csak egy dologról szólt. Mármint nem csak arról, hogy mit érez Dean, vagy hogy mennyire "örülnek egymásnak", de az elején is a felvezetés Sammel! Áh! Nem tudom úgy leírni! :D
Halihó! :)
TörlésÉn meg még régebb óta készülök rá, hogy végre válaszolok neked, de szintén szégyen, hogy én is csak most jutottam el idáig. Kicsit [nagyon] tényleg ég a pofám, basszus! :D
Komolyan, sokszor annyira fel tudsz dobni, sőt, reményt meg kitartást adsz a kommentjeiddel, mert most például, amikor a múzsám szó szerint elhagyott [... a ribanc ...], elolvasom ezt, és... embertelenül jó érzés, hogy te, aki nem egy olyan eszement, képeken olvadozó fangirl vagy, mint én, nem tartod egy nyáltócsának a komplett sztorit - pedig így most visszaolvasva, én rohadtul annak érzem. :D Sőt, hogy egyáltalán elolvasod a ficeimet, még ha Destiel nem is a csücsköd szíve.
Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál, azt pedig pláne, hogy a Destiel-központúságom "ellenére" is olvasóm vagy. Szép napot és hatalmas ölelést neked! ヽ(♡‿♡)ノ