2017. február 2., csütörtök

A médium

„Szeretnélek boldoggá tenni, amiért fényem lettél a sötétségben. Az enyémnek akarlak tudni, és a tiéd szeretnék lenni. Szeretném, ha te volnál minden ébredésemkor az első, a halálos ágyamon pedig az utolsó, akit látok. Szeretném, ha ezentúl minden kellemes és kellemetlen emlékünk közös volna, amelyeket hosszú évek múltán, a kandallónkban lobogó lángokon merengve, nosztalgiázva idézhetünk. Mert te vagy az, aki jobb emberré tesz. Aki támogat, aki ösztönöz, aki megerősít, és aki mellett mindezek ellenére attól sem félek, hogy jelentéktelen ember maradhatok.”
– Lakatos Levente


Tiszteletem-hódolatom! ^^

Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy borzasztóan sajnálom, hogy már egy teljes hónap eltelt a 2017-es évből, én pedig egész eddig semmi életjelet nem adtam magamról. Ennek több oka is volt, amelyekbe most részletesen nem mennék bele, röviden-tömören annyi, hogy mint mindenkinél, itt is becsületesen zajlik az élet, a csöpp – ideiglenes  ihlethiány mellett pedig a suli is mindent megtett annak érdekében, hogy ne tudjak gépközelbe kerülni – már amikor volt gép, mert egy hónap alatt cirka kétszer az is beadta a kulcsot, a drága. De! – mert hála Chucknak és minden arkangyalnak van de, lement a nyelvvizsga – sikerült, yuppi! –, a pályázatom is bent van, így ez a kettő rögtön pipa, a suli pedig remélhetőleg most már visszább vesz a tempóból, mert ha még sokáig ez a hajtás lesz, én tuti balhét rendezek. A lényeg: nem merek ígérgetni, de ha engem kérdeztek, határozottan jó jel, hogy az utóbbi napokban sikerült írás szempontjából (is) rendbe szednem magam, így remélhetőleg lassan elkezdem kicsit aktivizálni az itteni garázdálkodást. Hallelujah!

Akkor térjünk a lényegre! A következő sztori alapötlete bő két napja jutott eszembe, és a történet végén lévő meseszép, mégis nagggyon fájdalmas kép inspirálta. Annak ellenére, hogy bár igenis van benne angst, és talán kicsit a boldogságot, reményt is érezheted rajta, egyszerűen muszáj volt némi humort belevigyek. Annyit nyúztam már ezt a két hülyét újabb és újabb fájdalmas helyzetekkel az eddigiekben, nem volt szívem most is szarban hagyni szegényeket. Remélem, ez nem ront majd az összképen, és élvezni fogjátok!
További fontos tudnivaló: Sam és Dean az ötödik évadban (5x11) valóban nyomoztak egy elmegyógyintézetben – akkor volt a sokak által imádott Pudding!-jelenet , de az már az Apokalipszis kirobbanása után történt. Én ezt a kalandot visszább vittem az időben egy évvel, és megalkottam ott egy saját karaktert, hogy biztos gördülékenyen menjen a sztori. Majd eldöntitek, sikerült-e. :)

jellemzők: fluff, happy end, szellőcske kalandjai, humoros, ezo TV, csúnya beszéd, a naplemente filmbe illően lírai leírása, zuhany, elmegyógyintézet, OC, pizza, erotikus tartalom – épphogy megemlítve, ember!Dean, visszaemlékező!Dean, részeg!Dean, angyal!Castiel, kíváncsi!Castiel


Esteledett. A friss áprilisi levegő egy szempillantás alatt beszökött a bunkerba, amikor a fiatalabb Winchester kifelé haladva becsukta maga után a nehéz vasajtót. A hűs szellő hangtalanul leszaladt a mások súlya alatt rendszerint igencsak nyikorgó, rozsdás lépcsőfokokon, játékosan végigfutott a benti helyiségeken, bejárta a hosszú folyosókat, itt-ott megmozgatta a függönyöket, és még a konyhában lévő, néhol elszakadt asztalterítő szélét is egy rövid táncra invitálta. Csupán egyetlen olyan szoba volt az épületben, ahová akármennyire is igyekezett, sehogy nem jutott be a vidám felfedezőút során. Deané.
A vadász még kora délután gondosan kulcsra zárta az ajtót, alaposan tanulva a múltkori esetből, amikor testvére egy igencsak intim pillanatban rontott be hozzá és Cashez. Az eset után a fivérek jó ideig kerülték egymást, ami lássuk be, nehezen kivitelezhető, na meg elég kellemetlen, ha egy fedél alatt kell élnünk a másik illetővel. 
Pont emiatt most biztosra akart menni. Elhatározta: ezúttal senki és semmi nem zavarhatja meg őket. Napok óta közel s távol nem akadt egy furcsa haláleset vagy gyanús bűntény sem a környéken, ami a hazatérés után munkát adhatna nekik, így végre lehetett egy kis idejük csak és kizárólag egymásra. 
Miután elfordította a kulcsot a zárban, mosolyogva indult vissza a paplanok tetején elterülő, és épp őt figyelő angyal felé, majd mellé érve gondolkodás nélkül levette a pólóját.


Azóta órák teltek el. Dean és Castiel még mindig ruhátlanul feküdtek az idősebb Winchester ágyában. Az angyal Dean mellkasára hajtotta a fejét, behunyt szemmel hallgatta a másik halk szuszogását és immáron egyenletes szívverését. A mellettük lévő ablakot nemrég résnyire nyitották, ezzel beengedve a hűvös, kora esti szellőt, ami felfrissítette a szoba már jócskán fülledtté vált levegőjét. A horizont narancssárga, illetve rózsaszín ezer és egy árnyalatában tündökölt, miközben a Nap a szemük előtt lassan nyugovóra tért. Egy-két bátrabb napsugár még utoljára a fehér paplanra szökött, de az ágyban fekvők arcát már nem érték el, akármennyire is igyekeztek.
A vadász ujjai lusta köröket írtak le a mellén pihenő férfi bal vállára. Az egész délutánt a takarók között töltötték. Két hét távollét, valamint folyamatos démonüldözés után a testvérek ma reggel végre hazaértek Oregonból, a bunkerban pedig az eddig mennybéli ügyeket intéző angyal várta őket. Sam tökéletesen tisztában volt vele, hogy az általa csak „szerencsétleneknek” titulált páros minden bizonnyal szeretne kicsit kettesben lenni az eltelt idő után, így egy frissítő zuhanyt követően el is hagyta a helyet. Sejtette – meg kell hagyni, bölcsen –, hogy mindenki jobban jár így. Ők, a „szerencsétlenek” pedig valóban örültek némi egyedüllétnek. Rendeltek egy hatalmas pizzát, ebédeltek, együtt lezuhanyoztak, végre újra szeretkeztek, majd kipihenték az eddigi nehéz, külön végigszenvedett napokat. 
Már majdnem fél órája csendben feküdtek egymás mellett. Fáradt csókok, finom simogatások, egyenletes lélegzetvétel – csupán ennyi volt, egyetlen szó sem hangzott el köztük. Feleslegesnek érezték, mert még azok nélkül is kellemesnek, szinte tökéletesnek tűnt ez a néhány rövid pillanat.

 Mikor jöttél rá, hogy szerelmes vagy? – emelte fel a fejét az angyal kíváncsian néhány perc múlva. Mély, érdes hangja halkan csengett a szoba tömény némaságában.
 Ez... Ez egy nagyon jó kérdés. Hm, hadd gondolkozzak – dörzsölte meg az arcát elgondolkozva. Körülbelül fél percig meredt maga elé az emlékeibe feledkezve, majd elkezdte. – Másfél évvel az Apokalipszis előtt egy ügy miatt bevonultunk Sammel egy elmegyógyintézetbe valahol Iowában. Azt hiszem, harmadik napja voltunk ott, amikor egyik délután odajött hozzám egy idős nő. Tudod az az ősz hajú, banyatankos, idegtépően csoszogós típus.  A nappaliban voltam, a kanapén elterülve bámultam ki a fejemből. Azon agyaltam, hogy kapjuk el azt a rohadékot, ami öngyilkossági kísérletnek álcázva tucatszámra öli az ottaniakat; szóval ja, elvoltam a saját kis gondolataimmal. Ő kérdezés leült mellém. Még sosem láttam korábban, a nevét sem mondta el, bár nem mintha nagyon érdekelt volna, hogy őszinte legyek Akkor találkoztunk először és utoljára. Igazából feltűnt, hogy ott van tőlem vagy harminc centire, mégsem foglalkoztam vele nagyon. Az ügyön rágódtam, mert még azt sem derítettük ki az eltelt idő alatt, mivel van dolgunk, a halottak pedig folyamatosan gyűltek. Meg egyébként is, csak egy olyan szenilis öreglánynak tűnt, mint a többi, aki ott volt. Percekig ültünk egymás mellett teljes csendben, ugyanis ő sem szólt. Ezzel még nem is lett volna baj, de nézett. Komolyan, megállás nélkül bámult, nekem pedig… hát, ismersz, lassan elfogyott a türelmem. Rápillantottam, épp valami nem túl szalonképeset készültem hozzávágni, arról, hogy milyen rohadt bosszantó, hogy a tekintete konkrétan lyukat váj a képembe, de a nyelvemen akadt a szó amikor a vállamra tette a kezét. Tudod, olyan „jól van, kisunokám, kibaszottul hülye vagy, de azért szeretlek, mert hát nem tehetek mást” stílusban. Akkor néztem először a szemébe. Olyan… furcsa volt. Mármint teljesen emberi, ez fix, de valamiért mégis más. Eszembe jutott, hogy talán begyógyszerezték, mint nem egy ottani beteget, vagy az is lehet, hogy nyugdíjasként már ennyire leépült. Fogalmam sincs, melyik, de biztos voltam benne, hogy nem teljesen önmaga. A mondandója viszont mást bizonyított. Óvatosan megszorította a karom, ami még jobban lesokkolt, aztán közelebb hajolt, mintha ezer éve ismernénk egymást, és majdnem suttogva elkezdett magyarázni: „Tudja, fiatalember, észrevettem magát. Megláttam, mennyire elkámpicsorodottan ül itt, ami egyébként nem lenne túlzottan furcsa egy ilyen helyen, de... valami azt súgja, maga eredetileg nem egy elmegyógyintézetbe tartozik. Valahogy nem olyannak néz ki, mint akinek bármi baja van odabent. Aztán eszembe jutott valami. Lehet, érdekli. Bár két diploma ellenére sem tartom magam kifejezetten okos embernek, úgy érzem, magának most elkél a... az a... hogy is mondják ezt ma... a lelki fröccs vagy milyen ital, mert valami, ami nem hagyja nyugodni. És biztosan nem ez a sok... nagyon furcsa ember itt a szobában. Szinte érzem. Tudja, két dolgot borzasztóan jól megtanultam ebben a rövid és... borzasztóan őrült életben mielőtt erre a helyre kerültem. Az egyik, hogy a tévében prédikáló bohóc nem is médium, csak egy átkozott csaló, aki meglepően könnyen ráveszi az embereket, hogy minden pénzüket neki adják, csak mert olyan dologra ad valótlan választ, amit magunk nem merünk megkérdezni a számunkra különleges személyektől. Vagy emberi létünkből adódóan a pénzsóvárgás hajt minket, ezért fordulunk hozzá. De ez most nem is annyira lényeges. A másik... az szerintem magának fontosabb. Anno mondogatta szegény megboldogult férjem. Nagyon hosszú ideig képtelen voltam elfogadni, szeretni magam. Ha jobban belegondolok, sosem voltam elégedett azzal, aki én vagyok. Ő tudta ezt. Egyetemistaként ő állt a világom középpontjában, és egyszer azt mondta, amikor végleg megelégelte a rengeteg önutálatot, hogy vegyem észre, igazán csak úgy szerethetsz bele valakibe, ha előbb kicsit is megszereted önmagad. Az igazat megvallva, nem gondoltam, hogy igaza van. Sosem tudtam megbékélni a lehetetlen természetemmel, a csapongó érzéseimmel  magammal. De átgondoltam a szavait, és rájöttem; a tudat, hogy őt szeretem, legalább egy dolgot adott magammal kapcsolatban, amiben képtelen voltam akár egyetlen hibát is találni. Évtizedeken át. Tudja... észrevettem magát tegnap este... és... még sosem láttam valakit, mármint a tükörből visszanéző évtizedeken át dühös lányon kívül, aki ilyen... hogy is mondjam? Csalódott, életunt, önutálattal és feszültséggel teli. Pedig nyolcvannégy év hosszú idő, ha engem kérdez. Gondolkozzon el rajta! Legyen kicsit elnézőbb önmagával! És ha netalántán hölgy van a dologban... ne kövesse el az én hibámat. Inkább ne is vegyen tévét!” Azzal felállt, és szó nélkül elment. Meg sem várta, hogy a meglepettségtől hápogjak neki valamit. Egyszerűen eltűnt. Még négy napig voltunk azon a helyen. Kerestem, őszintén kíváncsi voltam, miért mondta ezt nekem, egy tök ismeretlen embernek, akit akkor látott először, de nem találtam meg. Még aznap végigjártam az összes szobát az épületben, szó szerint mindent tűvé tettem érte... de egyszerűen felszívódott. Aztán megoldottuk az ügyet, elhúztunk, és egy idő után, mikor már a meló miatt mással kellett foglalkoznom, elkezdtek halványulni az emlékek.

Castiel csendben hallgatta Dean szavait. Évek teltek el azóta, hogy végre legyőzték a makacsságot, és egyikük hajlandó volt lépni a másik felé – ez természetesen az idősebb Winchester volt, aki egyik éjjel kicsit a szokásos soknál is többet ivott, így kellőképp felbátorodott a vallomáshoz –, de még a kialakult mély kötelék és bizalom ellenére is ritkán esett meg, hogy a férfi ilyen sokáig, szinte zavartalanul tudjon beszélni a múltja egy részéről. Pláne egy olyan részéről, ami fontos, sőt, valamiben meghatározó jelentőségű volt számára.
 Ami furcsa, hogy sokáig hittem neki – folytatta a vadász. – Valamennyire újraértelmeztem az eddigi hozzáállásomat a párkapcsolataimhoz, a szerelemhez. Azt hiszem, ezzel magyaráztam, hogy miért nem voltam soha a hosszútávú kapcsolatok híve. Elhittem, hogy ezért fuccsolt be mindegyik ezelőtt. Sőt, talán hülyeség, de békére is leltem ezzel az indokkal. Elfogadtam, hogy nem lehetek szerelmes, mert sosem fogom szeretni magam, ahogy korábban sem tettem. Elvégre a gyűlölet volt az egyetlen, amit a tükörbe nézve éreztem amióta... igazából mindig is. Aztán lassacskán végképp lemondtam róla. Ha őszinte akarok lenni, néhány hónap múlva már teljesen lehetetlennek éreztem, hogy valaha is újra megtörténjen. Túl nagy volt az utálat a szívemben. Aztán jöttél te. Berobbantál, és... ugyan időbe telt, de megváltoztattad a látásmódomat. Sokszor bosszantottál, az elején valósággal ki nem állhattam, ahogy a dolgokhoz viszonyultál, de aztán ez is változott… valahogy a mindennapok részévé váltál. A legjobb barátunk és bajtársunk lettél, egyre több szarból mentettél ki minket, újra és újra mellénk álltál, aztán teltek a hetek, én pedig egyre kevesebbet gondoltam rá, mennyire gyűlölöm magam. Egyrészt mert traktáltál vele, hogy rosszul látom a dolgokat, ami előbb-utóbb annyira idegesített, hogy inkább beadtam a derekam, és befogtam, csak ne kelljen még egyszer végighallgatnom a hegyi beszédet – nevetett fel halkan. – Hónapokba, talán évekbe telt, mire képen vágott a felismerés: azért nem az önutálatomra gondoltam, mert te jártál a fejemben. Persze, nem mindig úgy, mint mostanság – lehajolt, és behunyt szemmel megcsókolta Castiel homlokát. – De ott voltál a gondolataimban. Azért nem kezdtem neki újra a „gyűlölöm magam” projektnek, mert nem akartam folyton emiatt balhézni. Egy idő után már eszembe sem jutott, ami azért meglepő. Valahogy máshogy láttam mindent. Reményt adtál, amikor minden erőm elhagyott. Hitet Samnek meg nekem is... nem Istenben, hanem magunkban. És bár csak most, utólag mondhatom el, mert akkor nem mertem volna eléd állni, sőt, még magamnak sem ismertem be, de lassan beléd szerettem, és Istenem, akkor döbbentem rá, hogy tévedtem. Mert annyira kibaszottul szerettelek, hogy közben teljesen elfelejtettem, milyen érzés gyűlölni önmagam. Igen, azt hiszem, akkor jöttem rá, mikor már nem éreztem azt a keserűséget idebent. Elfelejtettem, milyen.
Castiel szégyenlősen elmosolyodva pillantott fel Deanre, aki „ez van” stílusban vállat vont, majd egy rövid csókot nyomott az ajkaira. Pontosan tudta, hogy érez iránta a férfi, ahogy a vadász számára is egyértelműek voltak az ő érzései, de így, egyben hallani mindezt, ráadásul egyenesen tőle – erre tényleg nem számított.
 Akkor tulajdonképpen nem volt igaza a hölgynek, jól gondolom? – hajtotta vissza a fejét Dean mellkasára elgondolkozva.
 Azt hiszem, jól. De legalább egy dolgot megtanultam.
 Mit? – ráncolta a szemöldökét zavartan, a vadász pedig szélesen elvigyorodott. – Dean, ugye nem hívtad fel a tévés bohócot? – meredt rá rezzenéstelen arccal.
 Embertelenül részeg voltam, te pedig leléptél, mert megint halaszthatatlan dolgod akadt odafönt a szárnyas seggfejekkel, és... nekem is vannak érzéseim, oké? – fakadt ki sértetten.  
 Rendben – bólintott mosolyogva Castiel, közben minden lelki erejét összeszedte, hogy ne nevesse el magát a társa ostobaságán. – És végül valóra vált, amit a médium jósolt?
 Mondhatjuk. – Láthatóan még mindig zavarban volt.
 Dean… mit jósolt neked? – könyökölt fel most már igazán kíváncsian az angyal.
 Hagyjuk. Nem olyan fontos.
 Dean…
 Tényleg nem számít. Zuhany?
 Dean!
 Másnaposságot, baszki! – bukott ki belőle. – És bejött… szerintem a köcsög legnagyobb sikere voltam egész pályafutása során, de embertelenül eltalálta – dörzsölte meg az arcát a kellemetlen emlék hatására.

Castiel már képtelen volt visszafogni magát, hátradőlt az ágyon és hangos nevetésbe kezdett. Annak ellenére, hogy kettejük közül leginkább az szárnyasra volt jellemző, hogy bármi kínosat csináljon, kiváltképp ismeretlen emberek előtt, Dean részeg kalandja tagadhatatlanul kárpótolta a számtalan kellemetlen emlékért, amit ittléte során sikerült összegyűjtenie az évek alatt. A vadász pedig… nos, neki ennek tudatában kellett tűrnie, hogy Cas hosszú percekig fetrengjen az ágyon az ő hülyeségén röhögve. 


6 megjegyzés:

  1. A DESTIEL LÉTEZIK!!!! Ez a történet is megerősítette a hitemet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De még mennyire, hogy létezik! Akárki is mondjon akármit, létezik, és egy igazi csoda. Köszönöm, hogy időt szakítottál rá(m), annak pedig külön örülök, hogy egy kis doppingszerként jó volt a most még talán csöppet megtépázott shipper-léleknek. ^^

      Törlés
  2. Most szívem szerint valami ilyesmit írnék: "ihvosnfvsd", de akkor túl sokat nem értenél :"D Ahhhjj, annyira imádtam és az, amit Dean mondott ;-; Hogy csak akkor tud szeretni, ha már nem utálja magát ;-; Nekem is kell egy Cas, aki elfeledteti velem az önutálatot :C A tv-s bóhócon és a jóslaton hangosan felnevettem XD nem hiszem el, tényleg megtette... Fuh, látod nem sorban haladok, úgyhogy van még 3 olvasatlan, suhanok is a következőre ^^ <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neeem, nyugodtan írj ilyesmiket is, meg fogom érteni, sőt, örülni fogok neki, mert én akkor szoktam, amikor egy kép/vidi miatt a fangörcs szorongat, de úgy emberesen, szóval csak boldoggá tesz, ha én is hatok rád valahogyan az ilyen sztorik által. :D

      Ó, tudom, hogy ez most nagyon közhely-szagú, de biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb téged is megtalál a Cased, és feledtet majd veled minden ilyesmit, ahogy Deannel tette az övé. Én meg majd ott trollkodok nektek világba, ahogy Charlie szokta. ᕙ(⇀‸↼‶)ᕗ

      A telefonhívással kapcsolatban meg csak annyit, tudod, mindenkinek lehet rossz napja. Még Dean Winchesternek is, ha épp szerelmi bánata van. :D

      Köszönöm, hogy elolvastad! ♥

      Törlés
  3. Nagyon jó volt! Már régóta készültem rá, hogy elolvassam. Csak hát az úgy volt... szóval szégyen szemre csak most sikerült idáig eljutnom. :$
    Jó hangulata volt, és különösen tetszett, hogy nem csak egy dologról szólt. Mármint nem csak arról, hogy mit érez Dean, vagy hogy mennyire "örülnek egymásnak", de az elején is a felvezetés Sammel! Áh! Nem tudom úgy leírni! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Halihó! :)

      Én meg még régebb óta készülök rá, hogy végre válaszolok neked, de szintén szégyen, hogy én is csak most jutottam el idáig. Kicsit [nagyon] tényleg ég a pofám, basszus! :D

      Komolyan, sokszor annyira fel tudsz dobni, sőt, reményt meg kitartást adsz a kommentjeiddel, mert most például, amikor a múzsám szó szerint elhagyott [... a ribanc ...], elolvasom ezt, és... embertelenül jó érzés, hogy te, aki nem egy olyan eszement, képeken olvadozó fangirl vagy, mint én, nem tartod egy nyáltócsának a komplett sztorit - pedig így most visszaolvasva, én rohadtul annak érzem. :D Sőt, hogy egyáltalán elolvasod a ficeimet, még ha Destiel nem is a csücsköd szíve.

      Nagyon-nagyon köszönöm, hogy írtál, azt pedig pláne, hogy a Destiel-központúságom "ellenére" is olvasóm vagy. Szép napot és hatalmas ölelést neked! ヽ(♡‿♡)ノ

      Törlés

Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Model1 Model2 Texture1 Texture2 Texture3