ezt egy életen át kell játszani

„Az igazat bármelyik bolond képes elmondani. De jól hazudni, ahhoz tehetség kell.” 

– Samuel Butler

Van valami nevetségesen varázslatos abban, amikor az éjszaka közepén hulla fáradtan, de álmatlanságtól meg lejárt szavatosságú romantikától szenvedve az ágy tetején ül az ember, ezredszer is megsüketíti a Why'd You Only Call Me When You're High?, és úgy érzi, írnia kell valamit, bármit, mert ha nem, az érzések záros határidőn belül önálló életre kelnek, szétfeszítik a mellkasát, és kimásznak onnan. Hát tessék!

jellemzők: kifejezetten keserédes, asszem’, Dean POV – E/3., picit Arctic Monkey feeling, egyperces, Baby, hétköznapi, ember!Dean, nosztalgia, ex-angyal!Castiel, kíváncsi!Castiel, inszomnia, Kolumbusz, kegyes hazugság, Walmart

– Dean, szerinted mi a boldogság?

Összevont szemöldökkel pillant fel a laptop képernyőjéről, ahol eddig különös halálesetek után kutatott, és a vele szemben ülő ex-angyalra függeszti a tekintetét.

Nagy levegőt vesz, elgondolkodik. Egyszerű kérdés, amire talán nem is létezik tökéletes, hasonlóan egyszerű válasz.

Az emlékei visszarepítik arra a majdnem fél éve történt éjszakára, amikor Cas újdonsült emberként még képtelen volt megszokni az alvást, hetekig kemény álmatlansággal küzdött, ezért – más ötlet híján – hajnali háromkor Dean ágya tetején ülve pókerezni tanult. Azt felelné, az.

Az a csütörtök reggel, amikor korábban felkelt, kávét és omlettet készített a nyűgös vadásznak, hogy ezzel enyhítse a kínzó másnaposságát.

Vagy az az augusztus délután, amikor a Winchester meg akarta tanítani lőni, ő pedig rögtön az első próbálkozás során kificamította a vállát. 

Az a május este, amikor egy vámpírfészek kitakarítása után mindketten irgalmatlanul berúgtak abban a koszos, útszéli romkocsmában Oregonban, aztán az ex-angyal részegen azt ecsetelte neki, Kolumbusz mekkora seggfej volt mielőtt útnak indult Indiába. {Ekkora szemétláda lévén talán meg is érdemelte, hogy sosem jutott el oda – bár felfedezte Amerikát, ami azért mégis valami.}

Esetleg azok a délelőttök, amikor normális embereket játszva órákig a Walmartban vásároltak, aztán hazaérve Dean főzött hármójuknak valami ínycsiklandozót, Castiel pedig ott ült mellette, mindvégig szó nélkül, levakarhatatlan vigyorral az arcán figyelte, mit hogyan csinál a konyhában.

Azok a napok, amikor Dean lement vele a garázsba, és {ahogy Sammel is tette korábban}, megtanította neki, hogy kell megszerelni Babyt.

A végigfilmezett vasárnapok, amikor felültek egymás mellé a Winchester ágyának tetejére, hogy bepótolják az összes olyan klasszikust, ami az angyal eddigi, néhány milliárd éves múltjából valahogy kimaradt.

A borzasztó hajnalok, amikor egy ügy miatt korán kellett kelni, és csak félálomban morogtak egymásnak valamit, ha a másik megitta az utolsó korty kávét, esetleg túl sokáig időzött a fürdőben.

A nyári estéket, mikor hajnalig a könyvtárban söröztek, miközben Castiel arról mesélt neki, hogyan születtek meg a galaxisok, milyen küldetései voltak a Mennyben az angyalokkal. Aztán a gimnazista éveiről és a családjáról kérdezte Deant.

Hosszan nézi a válaszára váró, szüntelen őt fürkésző férfit, a hajdani égi harcost. Lassan kifújja a bent tartott levegőt. Ha tehetné, ezt mind felsorolná. Aztán eszébe jut, Cas már nem angyal, így nem tud a gondolataiban olvasni. Nem tudhatja, hogy bár az áruló szíve eszeveszettül küzd érte, a szája túl gyáva világgá kürtölni a szánalmas igazságot, miszerint: „hát te vagy az”. Így visszatér a laptop már rég elsötétült képernyőjéhez, és csak halkan annyit felel: fogalmam sincs, Cas.