2016. szeptember 29., csütörtök

I Loved Her First

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.
 Müller Péter


Alig két héten belül már a negyedik szösszenet. Mégis mi ez, ha nem maga a Szentlélek bújt belém, kérem szépen? Az alábbi kis semmiséget (csak öt oldal, hehe) a héten súgta a fülembe a drága Destiel-múzsám. Bár eredetileg mást szántam következőnek – tudniillik, már nagyon érik egy 18+-os iromány –, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sztori szövögetését. Ennek köszönhetően kénytelen voltam félbehagyni a befejezetlenek teljes seregét, és szinte 0-24-ben (fizikán legalábbis mindenképp) ezt írni. Remélem megérte a fáradozást. A történetet mellesleg teljes egészében ez a dal ihlette – vagyis ezúttal egy songfic-ről van szó.  (^==^)          


jellemzők: AU, OC, songfic csúnya beszéd, Dean POV, domestic!Destiel, ember!Castiel, bölcs!Castiel, ember!Dean, szomorú!Dean, tanácstalan!Dean, enyhe angst, sok fluffocska, happy end, wedding!Destiel


Lefagyva, a gondolataimba merülve ülök a borzasztóan kényelmetlen, de legalább jó kinézetű, fehér szalagokkal kidekorált székemen. Folyamatosan őket nézem. Tökéletes rálátásom van a mesebelien feldíszített terem közepére, így akarva-akaratlanul még mélyebbre fúródik az a tőr a szívemben, amely már az este elején komoly fájdalmakat okozott. Képtelen vagyok levenni róluk a szemem. Minden egyes lépésüket követem a tekintetemmel, közben – a mai nap folyamán már sokadjára –, ismét a gondolataimba merülök. Fogalmam sincs, mennyi ideje dekkolhatok egyedül az asztal mögött, a levegővételen kívül minden más mozdulatot vagy gesztust elfelejtve. Pezsgős poharak és sörösüvegek tucatszámra sorakoznak előttem, az ínycsiklandozó fogásokról, na meg a mennyeien kinéző pitéről nem is beszélve. Most azonban ezek sem keltik fel az érdeklődésemet. Most valószínűleg semmi nem lenne képes rá.

Csak némán, rezzenéstelen arccal bámulom a hatalmas helyiség közepén táncoló meseszép párt, a szívem pedig egyszerre törik millió pici darabbá a fájdalomtól, és olvad viasszá a gyönyörűségtől. Nem szabadna szomorúnak lennem. Egy kicsit sem. Örülnöm kellene, tiszta szívemből mosolyogni, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Pedig kicseszettül próbálkozok. Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni az epés, keserű ízt a számban, vagy a mellkasomat szorongató, már rohadtul idegesítő érzést.
Úgy táncolnak ott ketten, mintha senki más nem lenne a teremben. Sőt, az egész világon. Elvesznek a pillanatban és egymás tekintetében. Úgy ölelkeznek, majd sugdolóznak, minthogyha csak ők léteznének. Csak ők ketten, senki más. Összemosolyognak, és egy rövid, szerelmes csókot váltanak. Annyira boldogok. És hihetetlenül szépek. A legszebbek, akiket valaha láttam, még ha az elfogultság becsületesen közre is játszik a véleményemben. Azt hiszem, ilyen esetekben mondja azt az ember, hogy egymásnak teremtették őket. Kétségtelen, hogy kettejüket már rég a másikhoz rendelték a fentiek. 
A tenyerembe temetem az arcom, miközben egy nehéz sóhaj szakad ki a tüdőmből. Miért ilyen nehéz ez? Tudtam én a kezdetektől, hogy nem lesz fáklyásmenet a mai este, de ez… álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehezen bírom majd tartani magam. Otthon még nagyjából minden rendben volt: jó diák módjára el is ismételgettem magamnak, mit nem fogok semmiképp sem tenni a béke és a teljes nyugalom megőrzésének érdekében. Ehhez képest megint itt tartok. Úgy látom, ez az egész most tőlem totál függetlenül jött elő. Hisz hiába próbálnék küzdeni, ahogy egész eddig, órák óta teszem, az érzés könyörtelenül felmossa velem a padlót. Bár nem mintha minimálisan is megkönnyítenék a dolgomat. Sőt.

– Minden rendben? – lép mellém Cas ki tudja, mennyi idő elteltével. Aggodalmat érzek a hangjában.
Lágyan végigsimít a hajamon, mire ösztönösen behunyom a szemem. Jólesik az érintése. Még mindig feszült vagyok, de a jelenléte sokkal elviselhetőbbé teszi a helyzetet. Némán bólintok, majd halványan elmosolyodva végignézek rajta. A sötétbarna, szinte fekete tincsei jóformán szanaszét állnak, csak, mint mindig. Az arca derűs, önmagához hűen színtiszta kedvességet sugároz, a szája sarkában apró mosoly bujkál. A szemeiből, azokból a meseszép, kék szemeiből mégis látom, hogy valami nincs rendben. Tényleg aggódik.
A jobb karommal átölelem a derekát, bármiféle „kapaszkodó” híján azonban másodperceken belül lassan végigsimítok a gerincén, a kezemet pedig a nadrágjának farzsebébe csúsztatom. Közelebb lép hozzám, amitől földöntúli boldogság önti el a szívemet. Szinte nevetséges, hogy az érintése minden egyes alkalommal eléri nálam ezt a hatást. Az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. A tekintetem ebben a pillanatban az övével találkozik. Megkönnyebbülten lehunyom a szemem, előre tudva, mi fog következni. A puha, bársonyos ajkai lágyan simulnak az enyémekre. A gyönyör mellett kicsit el is szégyellem magam. Ha nem behatározhatatlan ideje ültem volna nyitott szájjal, totál megfeledkezve magamról, talán nem lenne olyan érintése a bőrömnek, mint a csiszolópapírnak. Nem sokáig hagy a hülyeségeimen rágódni. Teljesen eltereli a gondolataimat, miközben a keze az arcomat simogatja. Imádom, hogy így tud játszani rajtam. Velem. Tökéletes összhang uralkodik köztünk, ahogy a nyelveink finoman becézik egymást. Akaratlanul is belemosolygok a csókba, amit – az igazat megvallva –, cseppet sem bánok. Követi a példámat, és halkan a számba nevetve kábít tovább. Kamaszok módjára csókolózunk. Nem túl kihívóan, de annál szerelmesebben. Az édes száj percek múltán, lassan elköszön tőlem, én pedig óvatosan kinyitom a szemeimet. Huncutul mosolyogva fürkészi a tekintetem.
– Mi bánt, Dean? – folytatja a vallatást. Szinte sejtettem, hogy nem elégszik meg a kicsit sem kamuszagú mondjuk úgy, válaszommal.
Jóformán lényegtelen, mit mondok: tökéletesen, sokszor félelmetes módon átlát rajtam, meg az idióta, nevetséges álcámon. Feleslegesnek tartom a ködösítést, őt ismerve, előbb-utóbb úgyis kiszedi belőlem minden nyűgömet, akárhogy is tiltakoznék. Akkor meg minek az extra erőfeszítés?
Sóhajtva az ölembe húzom. Halvány mosoly jelenik meg az arcán, ahogy a combjaimra ül. Imádom, ha ilyen közel van hozzám. Az illata, az érintése, a hangja vagy csak a puszta jelenléte is képes pillanatok alatt teljesen megbabonázni. Őrület, milyen hatással van rám! A kezeim utat találnak a zakója alá, így ölelem át a derekát. Az ujjaim apró köröket rajzolnak a hátára, majd a tenyeremmel simogatom az ing által fedett gerincét. Kellemes a bőrömnek a testéből áradó melegség. Megnyugtat. Kicsit lecsendesíti a bennem tomboló vihart.
A nyakam köré fonja a karjait, miközben még mindig türelmesen hallgat. Ismét találkozik a tekintetünk. Óvatosan megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy nincs komoly baj, csak jó szokásomhoz híven a saját baromságaimon rágódok. Újra a terem közepén táncoló szerelmesekre pillantok, ezzel megpecsételve a gondolataimat. Mennyivel könnyebb lenne, ha most a fejembe látna. 
– Hallgatlak – támasztja a homlokát a halántékomhoz.
Az ujjai a fülem mögötti, világosbarna tincsekkel játszanak, ezzel még inkább ellazítva mindenemet. Az eddig folyamatosan épülő feszültség szép lassan kezd kiszállni az összes testrészemből. Egyetlen szó nélkül a tőlem tizenöt méterre lassúzó ifjú pár felé biccentek, remélve, hogy ezzel némán is megválaszoltam a kérdését, és egy tragikus, nyálban úszó monológ által nem kell még szánalmasabban éreznem magam. 
– Dean – kezdené a hegyi beszédet temérdek kedvességgel a hangjában, én azonban félbeszakítom, mielőtt igazán belelendülne.
– Nem, én… örülök nekik. Esküszöm, hogy örülök. Boldog és borzasztóan büszke vagyok. Szó szerint dagad a mellem a sok dicsérettől, amit a ma este során kaptak, de… akkor is nehéz, bassza meg! Nem tudom, miért, de rohadtul nehéz. Sejtettem, hogy nem ez lesz a leggördülékenyebb éjszaka az életemben, és… tényleg próbáltam felkészülni. De egyszerűen letaglóz ez az érzés. A tudat, hogy elvesztettem. Hogy örökre elvették tőlem.
Néhány másodpercig figyelmesen hallgat, majd mikor már nem tudok többet mondani, halványan rám mosolyogva a nyakamba csókol. Lehunyom a szemem az érzéstől. Egy halk sóhaj szalad ki a számon a gyönyörűségtől. Egyetlen érintése is mintha a gondjaim kétharmadát szipolyozná ki. 
Felkel az ölemből, és felém nyújtja a kezét. Csak ne táncolni kelljen! Tétovázva elfogadom, majd arra eszmélek fel, hogy bár erősen vegyes érzelmeim vannak a dologról, már javában a terem közepén kialakított táncparkett felé húz. Soha nem tudtam táncolni, most sem tudok. Az esetek nagy részében inkább nem égettem a partnereimet azzal, hogy mások előtt mutassam be nekik csodás mozdulataimat. Zárt ajtók mögött is elég rizikós volt a szituáció, hát még tömegben. Cas azonban… Cast ez nem érdekelte. Most sem érdekli. Ha ő valaha is táncolni akart, nem volt az az Isten, ami miatt képes lettem volna nemet mondani neki. Nem is nagyon mertem, ha totál őszinte akarok lenni. Most is ez a helyzet áll fenn. 
Egy viszonylag tágas kis sarkot találunk a parkett szélén, ahol nem kell attól tartanunk, hogy más párok esetleg nekünk jönnek, vagy mi taroljuk le őket. Valamilyen számomra ismeretlen, romantikus zene szól a hangfalakból, ami még inkább tesz róla, hogy egy gyenge szarnak érezzem magam. Nagyon régen fordult elő ehhez hasonló velem. Kezdem valósággal úgy érezni magam, mint egy első havibajt átélő kamaszlány. Mi a fene van veled, Winchester?
Megáll tőlem alig néhány centire, én pedig a mellkasomban kalimpáló szívvel futtatom végig rajta a tekintetem. Fantasztikusan néz ki öltönyben. Hétköznapi ruhában is semmi perc alatt képes elállítani a lélegzetem, most azonban… valósággal légszomjam van a látványtól. A nyakam köré fonja a karjait, mire automatikusan közelebb húzom magamhoz. Átölelem a derekát, ami egy visszafogott, kedves mosolyt eredményez nála. Teljesen hozzám simul, már egy tű sem férne el köztünk. A mellkasa az enyémhez nyomul, ami már előtte annyiszor, most is kellemes izgalommal tölt el. A nyaka és a válla közti kényelmes ívbe temetem az arcom, miközben lassan elkezdünk a zene ütemére lépkedni. Csak jobbra és balra egyet-egyet. Nem nagy kunszt, mégis fantasztikus érzés. Pont ideálisan halk a zene, így tökéletesen hallom, ahogy beszélni kezd hozzám.
– Tudom, hogy ő a te kicsikéd, Dean. Lényegtelen, hogy mindjárt huszonnégy éves, akkor is a pici lányod marad, amíg csak élsz. Hidd el, tudom. Mert az enyém is. Én sem tudok másként tekinteni rá. Ő a kettőnk kis tündére. De akármilyen fájó is elfogadni, felnőtt. Már nem gyerek többé.
A szavai mint valami hatalmas tőr, úgy hasítanak a szívembe. Pedig normális hangon beszélt, és kioktatónak sem nevezhetem. Sőt, tele volt törődéssel minden mondata. Nekem mégis fáj. Nagyon fáj.
– De ez olyan igazságtalan! Miért nem tudtak várni még egy kicsit? Csak pár évet…
– Drágám, ha rajtad múlna, ez a gyerek negyvenéves koráig a szobájából sem mozdulhatna ki – dobja vissza a labdát szinte reflexből. – Tudom, hogy úgy érzed, elvették tőled. Teljesen jogosan. De Mary nem óvódás már. Emellett, szerintem egész jó vejet sikerült összeszednünk neki.
– Cas, túl pozitív vagy az egésszel kapcsolatban! Ő az én gyerekem. Hát milyen apa vagyok így, a rohadt életbe?!
– Nem is tudom. Egy olyan, aki nem készül levadászni a kölke újdonsült férjét az esküvőjük után?
Fájdalmas, „most fogd be”-mosollyal az arcomon megcsókolom a homlokát. Igaza van. Teljesen igaza van. Mindenben. Mégis… kimondva ezerszer könnyebb ez a „csak engedd el és kuss”-dolog, mint mikor ott áll az ember élesben, és hirtelen pofán csapja a valóság. Mert rádöbbensz, hogy te sem vagy már olyan fiatal, a lányod gyermek-, majd kamaszévei szép lassan elmúltak, aztán a házasságkötés kellős közepén találod magad néhány őszülő hajszállal és egy darabokra tört szívvel.
– Dean – fogja két kezébe az arcom. – Ez nem valami idióta verseny. Tudom, hogy te szeretted őt előbb. Te ölelted őt előbb, és nagyon sokáig csak te és én voltunk azok a férfiak, akik bármennyit is számítottak az életében. Ő is ezt mondta. Mert hosszú évekig mi voltunk az elsők, az egyetlenek. Így nem kellett attól tartanunk, hogy netalántán nem leszünk elegek neki. Nem rég még ő volt a mindenünk, mi pedig az övéi. Aztán valaki más mászott fel a helyünkre. Hidd el, én is érzem. Bennem is ugyanaz játszódik le. Fáj, hogy le lettünk váltva, de mindketten tudtuk: előbb-utóbb be fog következni. Akkor is, ha hálátlan érzés, hogy már nem mi vagyunk azok, akik a világot jelentik neki.
– A franc essen bele – adok hangot a szomorúságomnak, miközben tudom, rég vesztettem. – Már az elején sejtettem, hogy ez a tökfilkó lesz a nyertes – biccentek sóhajtva a Maryt ölelő, sötétszőke pernahajder felé. Nem rossz srác. A lányom elrablásán kívül nem sok más írható a számlájára.
– Akkor meg miért állnál az útjába? Nézz rájuk! Még soha nem láttam őket ilyen boldognak. Egyiküket sem.
– Nem tudom, Cas – csóválom a fejem elkeseredetten némi gondolkodás után. – Úgy érzem, összetört bennem valamit. Jól bánik vele, ott van az imádat a szemében iránta, észrevettem. Mégis annyira vegyes érzések vannak bennem. Mert ő mindig az én kicsikém volt. Az enyém. Hogy tudnám elviselni a hiányát? A tényt, hogy többé nem az. Még ha van is egy hely a lelkemben, ami örökké csak az övé marad. Mert van. De nem tudom, mit kezdjek magammal a jelenléte nélkül.
– Azt hiszed, többet feléd sem fog nézni, csak mert a te vezetékneved helyett a huligáné szerepel a papírjain? Térj már észhez! Komolyan azt gondolod, nem fogtok többet a meccs előtt ülve sörözni, vagy kocsikázni, ha épp ahhoz van kedvetek? Dean Winchester, ez csak egy rohadt papír és gyűrűk. Nem szűnt meg a szeretete irántad!
Perceken át néma csendben emésztgetem a hallottakat. Ismét egytől-egyig telitalálatos megállapításokat kaptam. Hálás vagyok Casért. Mindig megérti a problémáimat, és úgy kezeli őket, ahogy szükségem van rá. Törődik vele, hogy ne törjön össze még jobban, mégis újra és újra képes észt verni belém. Imádom a gondolkodáskódját, a hozzáállását az ehhez hasonló helyzetekhez.
– Miért kell az időnek mindent megváltoztatnia? – teszem fel a költői kérdést hosszas csend után.
– Hogy biztosan ne unatkozzanak az olyan elcseszett emberek, mint te meg én.
Halkan felnevetek. És még a humora is kifogástalan. Véget ér a szám, aztán egy másik kezdődik. Mi még mindig egymásba gabalyodva lépkedünk jobbra és balra. Beszélgetés közben nem egyszer a lányomra pillantok, akinek az arcáról olyan boldogság sugárzik, mint még soha azelőtt. Meseszép az én kicsikém. Na, meg felnőtt. Tagadhatatlanul és visszafordíthatatlanul felnőtt.
– Akkor is nehéz elengedni őt – felelem.
– Tudom, Édes. Nekem is az. De… ketten csak megbirkózunk majd vele.
Mosolyogva bólintok, mire egy mennyei csók a jutalmam. Nem azt mondom, hogy nem félek. Mert rettegek. Még mindig nagyon szar érzés. Elengedni azt, akit eddig minden idegszáladdal és porcikáddal magadhoz tudtál kötni, talán az egyik legnehezebb dolog a világon. Egy olyan valakitől búcsút venni, akinek az élete minden percében ott voltál, és általad vált azzá az emberré, aki most… borzasztóan nehéz feladat. Még ha nem is végleges az a búcsú. Valamit akkor is megszakít, és egy teljesen más dolgot indít el helyette. Már most tudom, hogy sokszor leszek szomorú miatta. Még többször fog hiányozni. De bíznom kell abban, hogy nem fogja elfelejteni az öregeit, és gyakran hazajön majd meglátogatni minket. Muszáj hinnem benne. Mert erre neveltem. Az első lélegzetvételétől, az első felém intézett mosolyától kezdve azon voltam, hogy jó embert faragjak belőle, aki kellő önbizalommal és megfelelő tájékozottsággal rendelkezik a világról. Végül is sikerült. Megcsináltuk Cassel. Egy gyönyörű, okos, és vicces hölgy lett az én kis szeplős, örökké játékos tündéremből. Minden lehetséges tudásunkat átadtuk neki, az pedig, hogy a megkapott csomagokat hogyan, illetve hol hasznosítja az életben, egyedül rajta áll.

A lagzi után, mikor már mindenki elköszönt, és az ifjú pár is elindult a mézeshetekre, ismét kettesben maradunk Castiellel. Több tucatnyi piszkos edény, pohár és evőeszköz sorakozik az asztalokon, ahogy a megmaradt ételeket is el kell pakolni. Kérdőn rá pillantok, mire „ez van”-stílusban vállat von. Hát, akkor tényleg nincs mit tenni. A szeme, a ragyogó, kék szeme már igazán fáradt, ahogy a mozgása sem olyan ruganyos, mint az este elején. Szó nélkül beindítja a lejátszót, a hangszórókból félhangosan szóló zene pedig ismét betölti a tágas helyiséget, illetve az abban honoló csendet.
Nekiállunk összepakolni. Órákon át dobáljuk ki a szemetet, csomagoljuk a maradékot, és indítjuk be az újabb és újabb adag piszkos evőeszközöket, valamint tányérokat a mosogatógépben. Miután rendbe tettük az esküvőre kibérelt helyet, mindent bepakolunk a kocsiba, és egy hadseregnek elég kajával feltankolva hazavezetünk a nyári napfelkeltében. 
A bunker elé érve leállítom Baby motorját. Nagyot ásítok, mire ő is követi a példámat. Hulla fáradtan, mégis széles mosollyal az arcomon fordulok felé. Hozzá hajolok, és egy lusta csókot lopok tőle.
– Pakoljunk be a hűtőbe, aztán feküdjünk le – kéri szintén a kimerültségtől meggyötörten.
Szó nélkül bólintok, majd még egy rövid csók után beállok a bunker garázsába. Körülbelül tizenöt perc alatt mindent a helyére rakunk, ami egyet jelent a régóta áhított megváltással, vagyis alvással. A hálóba érve felém fordul, és nem túl erőszakosan, mégis szenvedéllyel teli magához húz egy újabb csókra. Lassan vetkőztet, miközben én az ő ruharabjait hámozom le. Nadrágszaggatóan néz ki kiöltözve, de a testét fedő, sokszor bosszantó darabok nélkül mégiscsak jobban tetszik.
– Megígérem, holnap mindenért kárpótollak, de most semmi erőm nincs, ne haragudj – csókolja meg a nyakam, miután a fülembe súgott.
Mosolyogva lenézek rá. Már alig bírja nyitva tartani a szemét. Így is gyönyörű, de nem vagyok képes tovább kínozni. Megfogom a kezét, és az ágyba húzom. Mikor hozzám simul, majd sikerül kényelmesen elhelyezkednie, mindkettőnket betakarom. A ruháink az ágy előtt szétszórva hevernek, ez azonban most egyikünket sem érdekli. Szorosan magamhoz ölelem, jólesik, hogy a csupasz és bársonyos bőre melegít. Nagyon régen aludtunk utoljára így, teljesen meztelenül. Hiányzott ez a fajta intimitás a kapcsolatunkból. Az utóbbi, stresszel teli időszakból legalábbis mindenképpen.
A behúzott függönyön át is látom, hogy a nap már javában felkelt. Nem mintha nem éjszakáztam volna korábban, de a múlt éjjel túl eseménydús volt. Minden tekintetben. Való igaz, vágytam rá, és meg akartam köszönni neki mindent, amit az előző este alatt kaptam, de néhány órával még legyintve el tudom tolni a dolgot. Én is kimerült vagyok. A gondolataim elkalandoznak, ahogyan folyamatosan elmosódik a határ az ébrenlét és álom között. Szép lassan zuhanok az öntudatlanság felé.
– Cas – szólalok meg még egyszer, utoljára.
– Igen, Dean? – Hosszú másodpercek telnek el, mire választ kapok. Biztos ő is csak egy hajszálnyira áll tőle, hogy kidőljön. Nem hibáztatom.
– Szeretlek.
Korábban a mellkasomra hajtotta a fejét. A kába, alig hallható vallomásom egy szintén halk hümmögést eredményez nála, amely kétségtelenül az elégedettségét jelzi. Lágy csókot lehel a kulcscsontomra, majd szorosabban karolja át a derekam.
– Én is szeretlek, Dean.

Buta mosoly jelenik meg a szám sarkában. Nem dobálózik a szavakkal, úgy meg pláne, hogy nem gondolja komolyan őket. A szeretlekekből mégsem szenvedek soha hiányt. Még ennek ellenére is végtelen boldogság teljesedik ki bennem, amint felfogom a válaszát. Megkönnyebbülten, a jókedv letörölhetetlen jelével az arcomon merülök álomba a legnagyobb boldogságom, a lányom apja mellett.


4 megjegyzés:

  1. Szia! :) Hát megint olyat alkottál, hogy szinte belefeledkeztem. Olvastam volna tovább is, ha lett volna mit. :)Megvallom: eleinte csak sejtettem, hogy Dean mesél. Aztán arra gondoltam: talán Cast veszi el éppen tőle valaki, és ezért a fájdalma, míg lassan rá nem jöttem, hogy ez bizony a lányuk esküvője lehet. S megint Dean feleslegesen önmarcangoló filozofálgatásai, amit Cas könnyedén lesöpör, egy érintéssel, vagy már a jelenlétével nyugtatja a zaklatott párja lelkét. Ahogy együtt táncoltak, majd Cas szavaival nyugtatta őt, végül elpakoltak, hazahajtottak, és együtt tértek nyugovóra, s ahogy még az álom érkezése előtt biztosították egymást afelől, hogy mennyire is szereti egyikük a másikat. Ez mind olyan AWWWWW érzés volt... csodálatos a novellád: köszönöm szépen az újabb élményt! <3 :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Halihó! :)
      Gondoltam rá valamelyik nap, hogy lesz ennek egy kicsit más keretek között zajló folytatása, mert hát az alapsztori megvan... csak nem tudom. Valami még hiányzik itt belül hozzá. Majd kiderül, hogy sikerül-e megvalósítani. Reméljük! :D
      Nagyon örülök neki, hogy tetszett. :) Nem ezt terveztem következőnek, mert van még bőven, ami nincs befejezve, de addig molesztált a múzsám, hogy egyszerűen muszáj volt. ^^

      Törlés
  2. Na eljutottam idáig is, hogy írjak. :D
    Reggel olvastam el (azonnal felkelés után) és azt vettem észre, hogy megint álmodok. Annyira gyönyörű *most keres rá valami szinonímát* és: festői, fenséges, magasztos, pazar, nagyszerű, pompás, pompázatos, fényűző, esztétikus, ízléses, mutatós, szemrevaló, tetszetős, dekoratív, szép, elbűvölő, elragadó, bámulatos, lenyűgöző, csodás, varázslatos, ellenállhatatlan, díszes, ékes, káprázatos, csinos, csodálatos, bájos, látványos, ragyogó, szépséges, vonzó, attraktív, impozáns, mesés, bűbájos, lélegzetelállító, magával ragadó, csodaszép, gyönyörűséges, meseszép, oltári, szemet gyönyörködtető, mesébe illő, álomszép, mesebeli, elkápráztató, tündérszép egyszerre *-*
    Bevallom először én is azon gondolkodtam, hogy kinek a szemszöge, de a kedvenc jelenetemmel kiderült (mikor benyúl a farmerzsebébe) az mindent vitt. *^* Annyira előttem van, ahogy marcangolja magát, pedig "csak" egy esküvő ;-; Elvitték tőle a pici lányát, de jó kezekbe került legalább *-* És annyira fura volt, hogy egy kicsit idősebbnek képzeltem el őket, de awww... Megint egy "egekig érő" novellával jöttél és annyira jól esett, mint egy bögre tea a hidegben :") *Alexaésahasonlatok* Nem tudlak hoa dicsérni már te lány! Mihez kezdek majd, ha egyszer kifogyok a szavakból? Vagy, ha te fogysz ki belőlük? :OOO Neeem, bele se gondolok. Te csak írjál szépen addig, míg a Destiel él és természetesen az után is :D Ne merd abba hagyni, mert kútba ugrok.. *Alexanagyonbeleakarugrani*
    Szóóóvaaal... A múzsák legyenek veled, meg az erő, hogy még több ilyen csodát alkothass *--* Én itt fogok rá várni :) Köszönöm, hogy megint írtál és, hogy olvashattam :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mondd meg, te miért akarsz megölni engem? Mit tettem ellened? :D
      Egyrészt még így, fogalmam sincs, hány nap elteltével elpirulok, ha újraolvasom a kommented, mert nem, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire tetszett. Nem keverted össze véletlenül valami más oldallal a blogomat? :D
      Imádlak Lexy. Komolyan. Képtelen vagyok nem fülig érő szájjal ülni a gép előtt, ha a te soraidat olvasom. Olyan borzasztóan inspiráló vagy, hogy az szinte hihetetlen. Ezért most hirtelen felindulásból nekiállok folytatni valamit, mert fullra lelkiismeret-furdalásom lesz, hogy egy ilyen gyönyörű vélemény után csak meresztem a senekem a monitort bámulva. De azért a kútba ne ugorj bele, légy oly' drága. :) ♥

      Törlés

Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Model1 Model2 Texture1 Texture2 Texture3