2017. február 24., péntek

A ciki 50 árnyalata

„Ha szó szerint venném a regényeket, akkor azt is kénytelen lennék elhinni, hogy a kamasz fiúk állandóan bébinek szólítják a csajokat, mert állítólag ez a romantika csúcsa. A pasi egy perce még seggfej volt, de aztán benyögi, hogy bébi, és hirtelen minden megváltozik. Jöhet az elkerülhetetlen elalélás és az önérzet teljes feladása.” 
– Katja Millay


Halihó!

Nem akarom elkiabálni a dolgokat, – tudniillik, annak nálam mindig ocsmány pofára esés a vége –, de úgy néz ki, valamennyire beindult a gépezet írás terén. Vagy csak jót tett, hogy hosszú hetek óta négy óránál többet aludtam. Passz. Mindenesetre, őszintén áldani fogom az emberkét, aki mára szabit rendelt el, ez fix.

Az alábbi sztori alapja valamelyik töri órán született meg – nem csipázom Mária Teréziát, sorry. A cím pedig onnan jött, – mert tudom, hogy mind kíváncsiak vagytok rá –, hogy nemes egyszerűséggel az agyf#sz kerülget tőle, hogy az utóbbi hetekben egy depressziós zenét nem tudtam meghallgatni a YouTube-on anélkül, hogy ez a jóember benyögte volna nekem, hogy „Anastasia, vissza akarlak kapni!”. Ezért aztán mivel a történet valóban valami olyasmiről szól, amire a cím utal, úgy gondoltam, életemben először vicces leszek, és ezt adom neki. *megható és rettentően tanulságos történet vége*

Jó olvasást mindenkinek!

jellemzők: domestic!Destiel, ezek már megint gyereket nevelnek, A nagy Gatsby – mert el akarom olvasni, humoros, Claire nailed it, ingyen Durex-reklám, Castiel POV, ilyenek a jó szülők, Destiel parenting, OC – említés szintjén, hogy égesd szénné az őseidet – part 1, ember!Castiel, higgadt!Castiel, sz#rrá-égetett!Castiel, csúnya beszéd, ember!Dean, utálom-a-vejem!Dean, szintén-sz#rrá-égetett!Dean és a fő ihletadó mondat: „Castiel, nem hagyhatod, hogy Dean a mocskos micsodájával hozzáérjen az apám testéhez!” :)


Összeráncolt szemöldökkel néztem fel A nagy Gatsby első oldalából. Egyszeriben hangos dörömbölés hangja ütötte meg a fülemet. Egész eddig szinte teljes csend honolt a házban, csak a mosogatógép zúgott tompán a szomszéd helyiségben. Claire a következő pillanatban szó nélkül trappolt végig a lépcsőn, és semmi perc alatt átrohant a nappalin. Végül is, sejthettem volna, hogy ő az. Vállrándítva visszatértem az olvasáshoz. Ő már javában az ajtó felé tartott, a barátai és a fiúja ugyanis hosszú percek óta a ház előtt várták, ezt egyébként egy jó hosszú, csöppet sem halk dudálással adtak mindhármunk tudtára – ami természetesen azonnal kiverte a biztosítékot Deannél, de egy, az orra alatt elmotyogott „azok a büdös hippiknél” nem fűzött hozzá többet a dologhoz.
Kíváncsian lapoztam egyet a regényben. Claire keze már a kilincsen volt, amikor az utolsó pillanatban Dean – ha a fülem nem csalt, letéve a nála lévő vizes tányért –, kihajolt a konyhaablakon, és gyorsan utána szólt: Még egy percet várj! 

Ismét érdeklődve pillantottam fel a könyvemből. A nappali közepén, a kanapén betakarózva ültem, körülbelül egyenlő távolságra mindkettejüktől. Claire az efféle alkalmakkor rendszerint olyan sebességgel ront ki a házból, hogy mi ketten csak felfogni tudjuk, ha – egyáltalán – motyog egy „elmentemet”, válaszolni lehetőségünk sincs. Most Dean volt a gyorsabb, nem adott neki esélyt rá, hogy olyan gyorsan távozzon, mint nyilvánvalóan tervezte.
Hm, valami azt súgta, ez érdekes lesz.
A morcos szőkeség a parancs hallatán szemforgatva ellépett az ajtótól, majd egy „mi a jó Isten van már megint?!”-nézéssel felé fordult, miközben ő is csatlakozott hozzánk a nappaliban. Idegesen megvakarta a tarkóját. Láthatóan még most, hónapok elteltével is zavarban érezte magát, ha egy ehhez hasonló, felnőtt-gyerek beszélgetésre került sor. Mert itt rövidesen az lesz, valahogy sejtettem. Bár láthatóan könnyebben kezelte őket, mint az első néhány alkalommal, a feszültség könnyedén leolvasható volt a vonásairól. Ez valami megmagyarázhatatlan okból egy halvány mosolyt varázsolt az arcomra. Az ölembe ejtettem a könyvet: itt tényleg lesz valami.
– Öhm, megígérem, nem fogunk hívogatni vagy hasonlók, de a telefonodat semmi esetre se kapcsold ki! – Egy elégedetlen morgás, illetve szemforgatás érkezett válaszul a másik oldalról.
– Felőlem. De ezt már délelőtt megbeszéltük. Ahogy tegnap este is elmondtad. Attól, hogy nem értek egyet a hülye szabályaiddal, még ugyanúgy felfogom őket.
Dean szó nélkül bólintott. Az esetek nagy részében nem állt le vitatkozni Claire-rel – ilyen szempontból egyértelműen belejött a kamasznevelésbe a hármasban töltött idő alatt: megtanulta, hogy csak felesleges szájtépés lenne, ha ezekre visszavágna. Most azonban biztos voltam benne, hogy akar még mondani valamit. Nem konfliktusgenerálás céljából – valami más miatt. Látszott rajta. A száját újra és újra szólásra nyitotta, de egyszer sem jött ki hang a torkán. Valószínűleg nem tudta, hogyan kezdjen neki, én legalábbis csak erre tudtam következtetni, így néhány másodpercig csupán a kinti dudálással tarkított kínos csend honolt a helyiségben.
– Van még valami? – vonta fel a szemöldökét Claire unottan. Semmi kétségem nem maradt: nagyon menni akar.
– Öhm...
– Igen – szólaltam meg először, a vártnál határozottabban, mióta mindhárman ugyanabban a szobában álltunk. Vagyis én ültem. Mindketten rám néztek. – Azt hiszem, Dean szeretne mondani valamit. Én pedig örülnék, ha meghallgatnád. A barátaid még tudnak várni egy percet.
Claire kíváncsian az említett felé pillantott, aki zavartan megköszörülte a torkát. Egy pillanatra elbizonytalanodtam – talán jobb lett volna, ha csendben maradok, és hagyom, hogy ő kezdjen bele vagy napolja el a diskurzust.
– Öhm... – dörzsölte meg a homlokát a szavakat keresve. – Nem mintha nem bíznék százszázalékosan benned vagy a szétvarrt, agyonpiercingezett barátodban, aki gyárkéményként füstöl, és tele van sebhelyekkel, de... szeretném, ha vigyáznál magadra. Távol álljon tőlem a vészmadárság, meg minden... mégis... hogy mondjam? Az ilyen bulik sokszor elég durvák tudnak lenni.
– Igazad van – bólogatott Claire hevesen. – Nincs durvább, mint 4-5 kamasz, akik közösen sütögetnek és közben megisznak néhány sört.
– Komolyan beszélek – Dean arcáról minden játékosság eltűnt, ami csak ritkán fordult elő vele. – Te is tudod, milyen szarságok történnek a világban. Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, de abból sosem lehet bajod, ha kicsit óvatos vagy. Még a barátok is képesek baromságokra, ha valami váratlan történik. A fiúk meg pláne…
– A barátaim nem véletlenül olyan emberek, akikre mindig számíthatok. Értsd, még ha vészhelyzet is van. Erősen kétlem, hogy pont ők hagynának cserben vagy árulnának el.
– Nem mondtam, hogy ezeket tennék, de… lásd be, akármi közbejöhet.
– Pont ezért jó, hogy együtt vagyunk. Ha valaki bajba kerül, a többi segít rajta. Nem ez a barátság lényege? – tárta szét a karjait Claire értetlenül.
– És ha a csapat fele épp a vodkától elszenvedett sportsérüléssel fekszik a pad alatt? Akkor ki fog segíteni a többieknek? Mert ne mondd nekem, hogy azok a nagyfiúk ott kint beérik egy-egy üveg sörrel. Részegen pedig…
– Te mondtad, hogy nem kell a legrosszabbat feltételezni.
– Ez nem is a legrosszabb – érkezett az azonnali, ijesztően higgadt válasz.
– Jól sejtem, hogy nem is igazán a barátokkal van a baj? – vigyorodott el felvont szemöldökkel. – Brady nem tetszik neked. A tetkói, a piercingjei, az, hogy bulizni jár és cigizik. Ezért jöttek be az új szabályok? Ezért kellett másfél hétig könyörögnöm, hogy tizennyolc évesen a barátaimmal tölthessek egy estét?
– Claire, nem fogunk beleszólni, kit válassz párodnak – néztem rá komolyan. Ezt mindenképp szerettem volna tisztázni, még ha ebben a vitában nem is volt különösen nagy szerepem. – Azzal vagy együtt, aki mellett boldognak érzed magad. Mi elfogadunk benneteket. Dean csupán aggódik érted.
– Nem, Cas, igaza van. – A tekintete felváltva fürkészett engem és őt. – Nem kedvelem a kölköt. Nincs jogom eldönteni, hogy kivel legyél, nem is foglak befolyásolni ebben, de azt igenis elmondhatom, hogy ellenszenves. Nem a tetkók meg piercingek miatt. Azokat ki nem szarja le? A jelleme nem tetszik.
– Semmit sem tudsz róla!
– Akkor tegyél róla, hogy ez változzon – vont vállat Dean egyszerűen. – Vacsora, esetleg… bemutatás, akármi. De amíg nem bizonyosodok meg róla, hogy nem csak egy, a kukánkat rugdosó seggfej, zavarni fog, hogy egy társaságban vagy vele. Úgy pedig, hogy az ilyen bulik – mert sejtem, hogy lesz még ilyen –, éjszakába nyúlnak, végképp.

Claire szemei a következő pillanatban elkerekedtek, a vonásai teljesen megváltoztak. Mintha valami hatalmas rejtélyre döbbent volna rá az előző mondat által. Széles mosoly ült ki az arcára, ami az én gondolataim között szintén nem kis zavart eredményezett. Ötletem sem volt, mi jár a fejében. Kérdezni azonban nem volt lehetőségem, mert még azelőtt nekikezdett, hogy szólásra nyitottam volna a szám.
– Mielőtt a fél életemet itt kell töltenem, jól sejtem, hogy a „kamubarátok”, „furcsa pasi” és „ne igyál sokat” címszavakba burkolt hegyi beszéd valójában arról szól, hogy így, ismeretlenül nem tartod őt elég jónak hozzám, és ha már sajnos mindenképp ott töltöm az estét, jusson eszembe, amit ezer éve tudok a felelősségteljes szexről és védekezésről?
Ekkor érkezett el az a pillanat, amikor már én sem tudtam eldönteni, ki van leginkább zavarban hármunk közül. Claire látszólag könnyen kezelte a témát, de némi zavartságot az ő gesztusaiban is láttam az elhangzott mondat után. Tanácstalanul az előttem álló Deanre pillantottam. Az ő tekintete még rémültebb volt, mint az enyém. Reméltem, hogy azért nem kapott sokkot.
– Nem, vagyis... Figyelj, nekem ez legalább olyan gáz, mint neked. A lényeg, hogy ha egy mód van rá, legyél észnél. Nem akarom, hogy bajod essen – szólalt meg hosszú másodpercek után, még mindig paradicsompiros arccal.
– Oké, nagyi. Ne aggódj – emelte fel mindkét kezét megadóan. – Ha nem is leszek az évszázad vadásza, vagy ha maradunk a sulis javaslatoknál, orvosa, azt azért tudom a nagykorúság határán állva, hogy mi az az óvszer.
– Claire! – fordultam felé összeráncolt szemöldökkel. Kezdtem túl alaposnak és feleslegesnek érezni a téma kifejtését. Emellett kétségtelen volt, hogy első perctől arra utazott, zavarunkban szénné égjünk a nappali közepén.
– Most miért? Megértem, hogy aggódik. Hogy mindketten aggódtok. De azért ennyire már vagyok felelősségteljes. Emellett, mellettetek nehéz lenne nem totál általános témaként beszélni a szexről.
– Ezt… ezt meg mire véljem? – kapkodta a tekintetét Dean kettőnk között zavartan. Értetlenül vállat vontam.
Claire nagyot sóhajtott – csak picit volt drámai –, majd anélkül, hogy kommentálta volna Dean zavartságát, egyszerűen válaszolt.
– Elhiszem, hogy felnőttként kezeltek, meg a biztonság kedvéért előre felkészültök minden eshetőségre, arról nem is beszélve, hogy megkíméltek a fáradalmas procedúrától, hogy én szerezzem be magamnak a személyes dolgaimat, de… komolyan azt gondoljátok, nem egyértelmű, hogy az a nagy csomag óvszer a fürdőszobaszekrényben nem csak az én szükségleteimre van? Még ha egyszer majd el is kezdem hazahordani a fiúkat… ugyan már! – vigyorgott ránk.
– Claire… mehetsz. Érezd jól magad!
– De most őszintén! Rendes tőletek, hogy mindenre gondoltok, még ha ezzel az álcával lepleznétek is a saját… öhm… dolgaitokat. De attól, hogy nem esünk túl minden héten egy ehhez hasonló, kínos beszélgetésen, még van szemem. Fülem meg végképp.
– Claire, a barátaid elég rég óta várnak. Jó legyél! – A hangom kétségbeesettebb volt, mint gondoltam.
– Ő az én megmentőm – emelte ki diadalittasan a sötétlila fülhallgatóját a dzsekije zsebéből, teljesen figyelmen kívül hagyva az előző, enyhén könyörgő mondatokat. – Mert sajnos néha előfordul, hogy nem tudok azonnal elaludni, ti meg abban a hitben dédelgetitek magatokat, hogy az ágyamban horkolok, a szoba falai pedig acélból készültek. Mikor nem… rohadtul nem.
– Claire… – pillantottam rá lángoló arccal. Soha korábban nem éreztem ezt, de most kifejezetten hálás lettem volna, ha megnyílik alattam a föld, és elsüllyedek.
– És higgyétek el, imádlak titeket, ahogy némi kezdeti undorral már azt is elfogadtam, hogy apám testével művelitek ezt, de ha van egy dolog, ami nélkül egy büdös hippi le tudja élni az életét, akkor az a tapasztalat, hogy hallja, amint a szülei kis tesót próbálnak gyártani neki. Csak veletek ilyen tekintetben épp kicseszett a sors… gondolom, ezért próbálkoztok ennyit – vitte be a kegyelemdöfést angyali mosollyal az arcán, majd kinyitotta az ajtót. – Holnap délután jövök. Sziasztok! És elment. 

Dean jó fél perc múlva bambán a már csukott ajtó felé intett, de hozzám hasonlóan ő sem volt képes megszólalni. Égő fejjel – őszintén kezdtem füstszagot érezni a helyiségben –, ráemeltem a tekintetem. Rövidesen viszonozta a gesztust. Mindketten a történtek hatása alatt voltunk – örökkévalóságnak tűnő másodpercekig meredtünk egymásra tanácstalanul.
– Dean – nyúltam a kezéért aggódva, még mindig a kanapén ülve. Tény, hogy ilyen kínos beszélgetésben még életünkben nem volt részünk, de csak remélni tudtam, hogy nem vette a kelleténél jobban a lelkére. Elvégre, mindenkivel történnek ilyen balesetek. Ugye? Biztosan. Ugye?
– Tudod, hogy ezt mit jelent? – nézett a szemembe kiolvashatatlan érzésekkel az arcán. Az ujja alig észrevehetően megsimította a kezem oldalát, mikor lesütötte a szemét, majd hosszan a padlót kezdte bámulni. Igen, szétalázott minket egy tizennyolc éves.
– Nem. Azt hiszem, nem – összeszorult a torkom a félelemtől. Ő, aki megjárta a Poklot, egyszerűen összetörik attól, hogy talán rossz példát mutattunk egy kamasznak, aki aztán ocsmány viccet csinált belőlünk? Akármilyen siralmas is volt a helyzet, ezt alig hittem el. – Mit?
Nagy levegőt vett, majd mélyen a szemembe nézett. Még inkább bepánikoltam.
– Három és fél hónap telt el, Claire pedig már a szüleinek nevezett minket – ugrott rám boldogan, így majdnem hátraestünk a kanapéval együtt.

Nos, legalább mérlegelni tudunk felelősségteljes szülőként.



4 megjegyzés:

  1. :,) Annyira meghatódtam, mikor elolvastam a leírást, hogy egy pillanatra kihagyott az agyam! *szipp* Nagyon örülök, hogy megírtad. Nekem ezzel már előre megvolt a szülinapi ajándék! :) *kicsit még törölgeti a szemét*
    Vicces volt, ahogy Claire kiosztotta őket! :D Azért kicsit nagyobb kiakadásra számítottam a két "szülőtől", de a vége kárpótolt! Az aranyos volt. :) Még több ilyet! Tudom, hogy van még a tarsolyodban!
    Köszönöm, hogy elolvashattam! Nagyon élveztem :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ohw, pedig csak az igazság van ott. A sztori eleje már egész "rég" megvolt, de a csattanó sehogy sem akart megszületni. Aztán jöttél te, odaírtál nekem egy szuper mondatot, és megvilágosodtam. Úgyhogy köszönöm! És előre is nagyon-nagyon boldog szülinapot! :)

      Megmondom őszintén, a kiakadós résszel bajban voltam, talán azon agyaltam a legtöbbet, mert ha akár beszélgetés közben, vagy Claire lelépése után annyira kiborulnak, nem tudtam volna a végét olyan jól beilleszteni, hogy meglepetésként hasson, én legalábbis azt éreztem, mikor ellenőrizgettem publikálás előtt.

      De ha így kárpótolt, és kereknek érzed, egy szavam sem lehet, mert ez volt a cél, persze a szórakoztatás mellett. :) Köszönöm, hogy elolvastad!

      Törlés
  2. Ahhh... Ahhhh.... *most egy darabg nem tud megszólalni* Ahhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh..... Szóval... Fenébe, hogy csinálod? >< Annyira vicces, hogy átérzem Claire helyzetét, pedig nálunk több fal választ el a szülői szobától XD Szóval igen, ezt lehet egyszer bevetem anyáéknál én is :D és hogy csinálod, hogy a végére bekönnyezek? >< Azt hittem valami olyasmi lesz Dean válasza hogy "Azt jelenti, hogy este hangosan is tolhatjuk" vagy hasonló XD De ez meg csak awww ;-; Egyszerűen imádtam <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azta! Elképzelni sem tudod, mióta ülök vigyorogva a képernyő előtt, mégis... remélem, nem kaptál sokkot miattam, basszus. :D Annyit azért ne érjen egy fic se, hogy akármelyik olvasó szívrohamot kapjon tőle.

      Ha be is veted az ősöknél - akiknek a reakciójára egyébként egyre kíváncsibb vagyok -, arra nem muszáj kitérni, honnan jött az ötlet. Úgy meg pláne nem, hogy a legutóbbi beszélgetésünk óta csak úgy tudok Liftibát hallgatni, hogy apukád jut eszembe. :D

      "Azt jelenti, hogy este hangosan is tolhatjuk" - percek óta emiatt fetrengek, és basszus... komolyan beleírnék valami ilyesmit, ha visszamehetnék az időben. :D

      Köszönöm. Minden szavad... ajj, olyan boldog vagyok! ^^ ♥

      Törlés

Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Model1 Model2 Texture1 Texture2 Texture3