2017. március 15., szerda

Hamis csillagok

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...


Vajda János: Húsz év múlva


Hello boys! {and girls, of course}

Ezúttal – ha mondhatom így –, egy elég friss, 12. évados ficcel jelentkezem, amivel egyébként mocskosul sokat kellett szenvedni, mert voltam olyan balf#sz, hogy tegnap, mikor még csak vázlatként mentettem el, kitöröltem mobilról, ezért a legalapabb {miafuckezaszó} jegyzetből kellett újraépítenem az egééészet. *tapsvihar a szerencsétlennek* No, de ennyit az én kalandjaimról mára.
A történet közvetlenül a 12x12 epizód után játszódik, így arra érvényes spoilerre, utalásra számíthattok, bár pont azért, hogy ne lőjem le a naaagy poént, semennyire nem elemeztem ki a részt – ami nem mellesleg egy istenkirálycsászár alkotás lett, szóval mindenki nézze meg, ha teheti. Két napja láttam, és azóta is fangörcsben égek, bár ez a sztori elolvasása után nem biztos, hogy hihető lesz.

Kellemes olvasgatást!

jellemzők: angst – mert néha igenis kell, lájti Destiel, mindenki kedvenc Impalája, csúnya beszéd, kib#szott hideg tél – még ha a részben ősz is van, méhek, angyal!Castiel, szenvedő!Castiel, elmélkedő!Castiel, csillagok – még ha igazán nem is azok, ember!Dean, kíváncsi!Dean {és a remény, amivel a SupNat írói folyamatosan kinyírják a shipper-szívünket}


Csendben ültek egymás mellett az Impala még langyos motorháztetőjén. A sötétkék égboltot nézték, igazán idilli volt. Valószínűleg még idillibb lett volna, ha látnak néhány bámulásra méltó csillagot. De csak a ronda, felhős firmamentum nézett vissza rájuk mogorván. Mintha nekik egy sem járna az odafönt világító, apró, épp láthatatlan pontok milliárdjaiból. Talán tényleg nem járt.
December közepe volt, késő este. A hőmérséklet jócskán nulla fok alá kúszott, a hóesés csak nemrég adta fel a kitartó harcot, de hiába: már mindent belepett a vakító fehérség. Másnak szép lett volna a téli táj, sőt, gyönyörű. A dombok s rónák egytől-egyig elsápadtak a hópelyhek hódításától, a mérföldek valósággal összefolytak a távolban. Kezdetben még Castiel is szívesen csodálta, mit képes véghez vinni a természet. Azóta évek teltek el, kiismerte a Földet, hozzászokott a széphez. Már nem érezte természetfeletti kincsnek az egyszerű telet és annak olyan hétköznapi velejáróit, mint a hó vagy jégvirágok. Kezdett egyre inkább emberivé válni.
Dean gyűlölte. Az egészet. Elég hideget tudhatott e nélkül is az életében. Önmagával az élen.
A repülőgépek fénye halványan világított a felettük elterülő fekete végtelenben. Azok voltak az ő csillagaik. A kettejüké. Mert másmilyet, igazit úgysem kaphattak volna.

Egyikük sem szólalt meg. A csend vastag, nehéz takaróként telepedett rájuk, de nem feszélyezte őket. Már megszokták. Túlságosan sok év telt el ahhoz, hogy mindez kínos legyen. Egymás szótlanságát legalább úgy értették, mint a halk, kimondani is alig mert mondatokat, amik a rossz időzítés miatt csak kellemetlenséget szülnek, aztán tüskeként maradnak ott bennük még ki tudja, meddig. Ez a különleges beszélgetés, a némaság talán még tisztább, egyértelműbb volt, mint az egyszerű szavak. Félreérthetetlen – az üzenet hangok, mondatok nélkül is mindig tökéletesen célba ért. 
– Mit tennél, ha egy napra kiszállhatnál? – A vadász érdes hangja mélyen hasított az őket ölelő, whiskey töménységű csendbe. – Ha huszonnégy órára nem kellene Luciferen és a kölkén, Crowleyn, a briteken, a világ sorsán meg a kikúrt emberiség megmentésén rágódnod. Akkor mivel töltenéd a napot?
Az angyal arcára fájdalmas mosoly ült ki. A tekintete az eléjük táruló, soha véget nem érő fehérséget pásztázta. Mintha mesterműként festette volna át a tájat a hóesés. Csak ne lenne ilyen hideg.
Valóban, volt idő amikor még nem kellett ezeken, az emberek problémáin aggódnia. Egyiken sem. A Mennyország hű katonájaként teljesítette a feletteseitől kapott parancsot, majd távozott, mint aki jól végezte dolgát. Nem volt de, ha, viszont, ellenben, csak, azonban, ám – nem voltak kétségek. Mert csak a parancs, a felsőbb jó számított. A küldetést nem akadályozták olyan nehezítő körülmények, mint érzések – hisz gondolkodnia sem kellett, csak csinálni, amit kiosztottak rá. Akkor minden könnyebb volt. Könnyebb, egyszerűbb, talán tisztább. Még ha tudatlannak is tartották a nemtörődömsége miatt. Legalább nem szenvedett ennyit az olyan imádott-gyűlölt, látszólag gyenge, őt mégis könnyedén térdre kényszerítő emberi semmiségek miatt, mint az érzések. 
Akkor, évezredekig nem gátolta az empátia, a szomorúság, a szeretet – azt sem tudta, léteznek ilyenek. Lényegtelen volt, hány másik angyallal, esetenként emberrel végzett, sosem érezte, hogy vér tapadna a kezeihez, hogy teher nyomná a vállait az elvett életek súlya miatt. Elégedett volt, mert a felettesek is annak tűntek. Erre szükség van a rend megmaradásához, mondták, ő pedig elhitte.
A Földön azonban minden megváltozott, az itt töltött évek teljesen kicserélték. Már tudja a különbséget a jó és rossz között, tudja, hová tartozik. Családja van – a Winchesterek. De az eltelt évek nem csak adtak neki, vettek is el tőle – belőle. Megtanult érezni, törődni, így minden kudarca után, az összes barát halálát követően nagyobb, súlyosabb béklyókat húzott maga után. Olyanokat, amelyeket még most is a vállain cipelt – mindig magával cipelt.
Megtanulta, a „jó cél érdekében” bármit is tett vagy mondott, – ha másért nem, hát, hogy önmagának vagy neki bizonyítson –, az nem mindig jelentette, hogy jól is cselekedett. A bukás pedig újabb, őt belülről felemésztő érzésekkel ajándékozta meg. Mert nem a szándék számított, hanem a tett – ami másoknak ártott, a helyzeten tovább rontott. Megint.
Próbált jó lenni, helyesen cselekedni, minden erejét beleadva próbálta; de túl sok minden volt, amit egy időben kézben kellett volna tartania. Még angyalként is túl sok. A kudarcok így sorozatosan követték egymást, azzal pedig senki nem törődött, ő hogy érez. Mert tudta, – ha más nem, hát a ma esti, felesleges lelepleződése tökéletesen bebizonyította –, akármennyire is igyekezzen, itt már csak hidegebb lesz. 
– Nem is tudom, Dean. Egy egész nap? – A másik határozottan bólintott. – Ha lenne egy egész napom... – ismét elhalkult a hangja. Félt, hogy Dean majd kineveti. Néhány másodpercig hezitált, majd megrázta a fejét. Már mindegy. A legnagyobb titkát úgyis tudja. Akkor már minden mindegy. – Elmennék egy olyan gyönyörű, zöld, virágokkal teli parkba, mint a Mennyországom volt. Napközben a méheket nézném. Hiányzik a béke, amit akkor éreztem, mikor utoljára velük voltam. Éjjel pedig, azt hiszem, visszajönnék ide, és a csillagokat csodálnám.
– Ezek repülők, haver – szólalt meg hosszú másodpercek múlva.
– Akkor csak csináljunk úgy, mintha csillagok volnának.
Újabb csend. Ez más volt. Mélyebb. Több volt benne az érzés.
– És te mit tennél, Dean? – emelte rá a tekintetét a porhüvelyében tomboló fájdalommal küzdve. Bár ne érezné mindezt! A terheket, a kötelességek mázsás súlyát, a tehetetlenséget. Azt a rohadt hideget. Bár lenne most a régi, tudatlan angyal, aki sosem tapasztalta meg, mi a boldogság. A boldogságot, amit egy szempillantás alatt elveszített, amikor néhány órája, a majdnem utolsó vallomása után az az átható zöld szempár nem úgy néz vissza rá, mint évekig reménykedett benne. Talán igazán sosem kapta meg a boldogságot, csak mindvégig a remény egy nevetséges bábja volt. Most szívesen lett volna újra a régi Castiel. Aki nem szenved és nem érez. Mert a hideg egyre nőtt.
– Hm, egy teljesen szabad nap. Azt hiszem, estig aludnék – ásított hangosan, miközben óvatos mosoly bujkált a szája szegletében. A leheletéből apró felhő keletkezett, ami a következő pillanatban szélsebesen repült el a fehér végtelen felé. – Aztán kijönnék ide. Leülnék melléd pont így, ahogy most. És az eget nézném veled. Ha már csak nekünk vannak ilyen elbaszott csillagaink.

Összezavarodott. Nem értette. December volt, hajnali negyed egy, mínusz hét fok. Mindent hó borított. Az odabent pumpáló, gyengécske emberi szíve, sőt, az egész mellkasa mégis forróságban úszott. Tél közepe volt, de egyetlen pillanat alatt borult virágba az egész teste. A lelkében valósággal kitavaszodott. Aztán Dean kíváncsian felé fordult, és tőle szokatlanul, zavartan elmosolyodott. Úgy nézett vissza rá.

Már nem is volt olyan hideg.



7 megjegyzés:

  1. Szia! :)

    Fu hát nagyon szép blogod van, csak így tovább :)) Jöttem is új olvasónak.

    Üdv: Laura

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Üdv, Kedves! :)

      Köszönöm szépen, nagyon-nagyon örülök neki, hogy tetszik a dizájn, az meg végképp boldoggá tesz, ha a sztorik is elnyerik a tetszésedet.

      Chuck hozott az oldalon, érezd magad nagyon jól! ♥

      Törlés
  2. Gyönyörű sztori ♥
    Nem csalódtam benned♥ ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, Drága! A dicséretet és a kommentet is. ❤ Nagyon örülök neki, hogy tetszett! :)

      Törlés
  3. Aztanyócázát!
    Hogyarézfánfütyülőshárfánjátszóangyalkájamenneelegyilyenhelyre! Hogy tudsz így írni? ;_; Az, ahogy lassan felvezeted a hideget... Annyira... *ihlet* Ne, most sicc innen *elhessegeti* Látod mit teszel? :") Vonzod őket! És mind hozzám akarnak betörni! A te hibád, ha ihletben fogok megfulladni XD *kaparászást hall* Oké, menekülnöm kell vagy valami olyat írok, amit én is megbánok... Jajj, már meg is tettem... *gonosz vigyor*
    Gyönyörűen írsz még mindig ^^ És ez is felkerül a kedvenceim közé :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh, basszus... ettől most olyan komplex fangörcsöm meg boldogságrohamom lett, hogy szükségem volt fél napra, mire kellőképp össze tudtam szedni a szanaszét repült gondolataimat egy - hát, mondjuk úgy -, valamelyest vállalható válaszhoz. (❤ω❤)

      Megmondom őszintén, mikor a "prototípus", az első már valamennyire kibontogatott gondolatokkal megtűzdelt alap kész lett, majdnem kitöröltem az egészet a francba. Komolyan, csak meredtem a telefonra majd' egy percig és azt gondoltam: backi, ennek így semmi értelme.
      Tudod, van az a szituáció, amikor a biosz dogánál bekezdéseken át szakszavakkal fejtegeted a büdös nagy semmit, mert szhart se tanultál rá. Na, én ekkor éreztem azt, de embertelenül. Félre is kellett tegyem másfél napra. Aztán soksoksoksok átírás után valahogy sikerült publikálhatóra faragni, legalábbis ebben bíztam.

      A kommented után, azt hiszem, tényleg elhihetem, hogy így lett. Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm! ♥ Az ihletet pedig tessék alaposan magadba szívni, mert kezdenek elvonási tüneteim lenni. (^=◕ᴥ◕=^)

      Törlés
  4. ez lélekkínzás
    szép lélekkínzás:(
    ( ennyire telik tőlem, uuupsz )

    VálaszTörlés

Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Model1 Model2 Texture1 Texture2 Texture3