Egy költő veszett el benned

„Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel.” 

– Daniel Glattauer

Üdvözlet! (=^ ◡ ^=)

Mivel a legutóbbi {időközben egy pályázat miatt törölt} posztommal leginkább sírást és összetört szíveket sikerült csak produkálni, ezúttal szeretném kompenzálni azt a sok fájdalmat egy kis nevetéssel. Az alábbi egy azon ficek közül, amelyek bő ezer éve a gépemen rohadnak félkész állapotban, és sosem volt elég időm/energiám befejezni őket. Tegnap azonban olyan hirtelen jutottam meglepően sok motivációhoz, – a miértjét egyébként én sem tudom, nyugi –, hogy a legutóbbi sad story megírása után sikerült befejeznem ezt is. Szóval most nagyon kell örülni.
És ha már csináltam korábban ilyet, akkor engedjétek meg még egyszer. Ezt a kis szöszt – mind tudjuk, hogy nem az, de gond egy szál se –, Sarah Blacknek ajánlom. Borzasztóan köszönök neked mindent, drága! Hatalmas inspiráció vagy számomra. Sokszor puszillak! ♥

Jó olvasgatást!

jellemzők: csúnya beszéd, AU, Kiss the Baker feeling, OC – a név kitalálása kb. egy Google-keresésig tartott, remélhetőleg humoros, happy end, Alfie drágám, ember!Dean, féltékeny!Dean, lájti fangörcs, ember!Castiel, műkedvelő!Castiel, fagyi minden mennyiségben

Castiel kedvenc költőnője csodával határos módon Lawrence-be érkezett. Mivel csak igen ritkán esett meg, hogy egy-egy kamaszokból álló, feltörekvő popbandán kívül más híresség tegye tiszteletét a városban, hamar híre ment a fiatal művésznő látogatásának. Kiderült, itt is bemutatják legújabb műveit tartalmazó kötetét, amelynek keretében dedikálást tart, utána pedig a rajongók az egyik helyi könyvesboltban megrendezett fórumon kérdezhetnek tőle, illetve fotózkodhatnak vele, ha úgy tartja kedvük. Castiel nagyon szeretett volna részt venni a programokon, elvégre – általában – nem mindennap találkozik az ember a kedvenc szerzőjével, főnöke azonban, – aki mellesleg hobbiból eddig is előszeretettel tett keresztbe neki amikor csak lehetősége nyílt rá –, teljes véletlenségből pont aznapra osztotta be dolgozni, amikorra a találkozót kitűzték. {Nem mintha nem szólt volna előre, hogy még időben elkéredzkedjen, és ne utolsó pillanatban kelljen kellemetlenséget okoznia a hirtelen távolléttel, szerencséjére pedig pont lett volna két másik szabad ember a nevezetes délutánra – mégis őt rendelték be.}

Ellenszegülésnek természetesen nem lehetett helye, Raphaellel szemben legalábbis semmiképp. Csak egy rosszindulatú, kiégett cukrászdatulajdonos volt, mégis gond nélkül beillet volna akármilyen híres-hírhedt olasz maffiózó szerepébe – még az a sátáni vigyor is tökéletesen a képére égett. De a borzasztó személyisége és hatalmas egója ellenére is ő volt a „boss”, akivel szemben nincs apelláta, már ha az ember meg akarja tartani a – sokszor valóban borzasztó – állását, így mit lehetett tenni? 

Lenyelve a kitörni készülő szitokáradatot, Castiel visszafogottan mosolyogva bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy „rendben-megértettem-holnap-is-bejövök-te-meg-elmész-a-picsába”, majd visszatért a muffinok díszítéséhez. Még ha abban a pillanatban legszívesebben az őt bámuló, szélesen vigyorgó szemétláda arcát is dekorálta volna ki. Mondjuk az öklével. Úgyis ferdék a fogai, szívességet tett volna neki, ha szájba veri – gondolta, és újabb mosolygós smiley-t rajzolt az előtte lévő süteményre.

Már a cukrászdába indulás előtt, korán reggel együtt szidták Deannel az eget, földet és minden mást az univerzumban, aminek minimális köze volt Raphaelhez meg a kibaszott üzletéhez. Elvégre mi más hozna össze még jobban két szerelmes embert, minthogy együtt egy harmadikat utálnak?

Nem mintha Castiel nem szerette volna a hivatását. Valósággal imádott sütni, főzni, új recepteket kipróbálni, aztán látni az elégedettséget a vendégek vagy épp kedvese arcán, amikor elsőre harapnak bele az egyik remekművébe. Egy olyan főnökkel viszont, aki saját élet hiányában az alkalmazottjaiét keseríti meg nap mint nap, nehéz élvezni még a kedvenc hobbijával töltött órákat is.

Egész délelőtt letörten tett-vett a cukrászda műhelyében, délben szótlanul maga elé bámulva majszolta el a szendvicsét, ebédszünet után pedig szintén ugyanilyen hangulatban váltotta le Alfie-t a kiszolgálópultnál. A vendégek jöttek-mentek, nem figyelt rájuk különösebben. Mosolygott, ahogy szokott és ahogy elvárták tőle, válaszolt, amikor kérdezték, de igazán, lélekben rég nem a kassza mögött állt. Mély sóhaj szökött ki az ajkai között. Vajon mit csinálhat most Sonya Blade? Kedvtelenül a karórájára pillantott; a dedikálás másfél óra múlva kezdetét veszi, ő pedig nem lehet ott, sőt, este hatig el sem mozdulhat a pult mellől. Csalódottan megrázta a fejét – ez is csak vele történhet meg. Egyetlen olyan személy van, akinek a munkássága igazán megérintette az utóbbi jó néhány évben, erre mikor – kis túlzással – egyszer az életben lehetősége adódna mindezt elmondani neki, a seggfej főnöke csak azért is kiszúr vele. Pedig annyi mindennel tartozott Sonyának – a művei számtalanszor kirángatták a gödörből, sőt, az ő versét festette fel a nappalijuk falára is, hogy hazaérkezéskor mindig az a pár vidám és motiváló sor fogadja elsőként, ami aztán minden addig felgyülemlett, negatív gondolatot egy szempillantás alatt kisöpör a fejéből, így nem szerencsétlen Deanen vezeti le a munkában, {legtöbbször Raphaeltől} összeszedett sérelmeket. Emellett, valószínűleg ő az egyetlen költő, akihez férje nem úgy áll hozzá, „ehh, még egy szerencsétlen, aki megtanult annyit általánosban, hogy a rózsa vörös, az ibolya meg kék”, ami kifejezetten nagy szónak számított. És Castiel most elszalasztja. Ki tudja, egyáltalán mikor jön legközelebb Kansas környékére? Hisz nem egy magamutogató típus, ráadásul az ország másik felén él. 

Az összekulcsolt kezeit bámulva épp cirka öt méter mélyen úszkált az önsajnálatban, amikor egy bátortalan női hang kizökkentette a gondolatai tengeréből. Riadtan felkapta a fejét, majd szólásra nyitotta a száját, hogy elnézést kérjen a figyelmetlenségért, aztán megkérje a vevőt, ismételje el, mit parancsol; a levegő azonban abban a másodpercben a tüdejében ragadt, hogy találkozott a tekintetük. Szótlanul meredt maga elé pár pillanatig, közben újra meg újra kinyitva, aztán becsukva a száját – ezt is, a „hápogást” is Deantől vette át, amiért már számtalanszor le akarta tolni szerencsétlent, de mire oda került, hogy vérengzést rendezzen, rég elfelejtette. Pislogott egyet, kettőt, hármat, de az előtte álló személy nem tűnt el és nem is változott át mássá, akármilyen sűrűn hunyta le a szemét. Az agya dolgozni kezdett, a fogaskerekek csikorogva elindultak, de a beszéd még mindig nem ment.

Ez…

Ő volt az.

Biztosan jól látja?

Nem.

Nem

NEM!

Ezt lehetetlen!
Ilyen a világon nincs!

Sonya Blade.

A költő.

Vagyis A KÖLTŐ.

Itt? Most? Az ő munkahelyén?

Lawrence összes puccos cukrászdája közül akármelyikbe bemehetett volna, és mégis idejött.

Pont Castielhez.

Ez lehetetlen.
Képtelenség.
Ilyen csak a mesében van.
Vagy a szar Hollywood-i filmekben.

Biztos összekeveri valakivel.

Csak egy rossz tréfa.

Biztosan Raphael műve.

Még bő harminc másodpercig figyelte rezzenéstelen arccal, csöppet lefagyva, levegőt is alig véve, ami kellőképp megriasztotta a hölgyet – bár érthetetlen volt a reakció, hiszen nem sok rémisztő van egy dülledt szemekkel rád meredő fasziban, aki majd egy perce lélegzetvisszafojtva téged bambul.

– Öhm, elnézést kérek – kapott észbe hirtelen. – Jó napot kívánok! – Tényleg ő az. Sonya. Itt. Most. És vele beszél. Mármint beszélne, ha Castiel képes lenne normális szavakat kinyögni, esetleg kulturált felnőtt emberként viselkedni. Vagyis nem kéne őrültnek tűnnie. Még jobban nem. – Csak… hát… Ön az – mondta ki a mondatot mosolyogva azonnal, ami reményei szerint magyarázatul szolgálhat a viselkedésére, illetve, ami már majdnem másfél perce a fejében dübörgött, mégsem dolgozta fel eddig. – Pont a délutáni dedikáláson járt az eszem, ezért nem figyeltem. És most… itt van – mutatott a nőre továbbra is hitetlenkedve, akinek rögtön vidám mosolyra húzódott a szája. Oké, talán nem kellett volna az első idióta gondolatfoszlányt benyögnie, de így legalább nem tűnt őrültnek. Annyira.

– Ó – felelte meglepetten. Szűkszavú válasz, de tagadhatatlanul jobb volt, mint Castiel indítása. – Ez esetben elnézést, hogy ennyire lesokkoltam.

– Ugyan, kérem – legyintett a férfi, mintha semmi nem történt volna, és egy totál hétköznapi emberrel folytatna csevejt a reggeli hírekről, miközben belül valami olyasmit élt át: A nő, aki a verseivel kihúzott életem legtöbb gödréből, most itt áll előttem, a munkahelyemen, fél méterre tőlem, és azt hiszi, pszichopata vagyok! – Én kérek elnézést, általában nem vagyok ám ilyen, csak… váratlanul ért, hogy itt találkozunk. Nagyra tartom a munkásságát – mosolygott rá még mindig sokkos állapotban.

Úgy érezte magát, mint egy tizenhat éves kamasz, aki életében először találkozik a kedvenc zenészével vagy színészével, és bár minden erejét bevetve próbál nyugodt maradni – csak, hogy a jól ismert látszat megmaradjon, ugye –, valójában mindössze egy hajszál választja el tőle, hogy lerohanja a némbert, a szart is kiszorítsa belőle, sírás közben enyhén összetaknyozza a felsőjét, majd a vállainál fogva elkezdje rángatni, miközben az arcába ordítja: hát te fantasztikus vagy, baszki!

De Castiel felnőtt ember volt, aki ezt nem engedhette meg magának. Több okból sem:

1., Gyanította, hogy Raphael azonnali hatállyal kirúgná.

2., Sonya szintén nagy valószínűséggel feljelentené.

3., Nem igazán akart börtönbe kerülni testi sértés miatt – ott nem adják a Family Guy-t.

4., A cukrászdában nem csak ketten voltak – a többi vendék valószínűleg furcsán nézne rá.

5., Illetlenség összetaknyozni más felsőjét. 34 évesen biztosan.

6., Dean teljes véletlenségből tegnap vett egy vadonatúj láncfűrészt.

Miután végigelemezte magában, miért nem kellene még jobban halálfélelmet ébreszteni kedvenc költőjében, rátért a kérdésre, amiért Sonya Blade nagy valószínűséggel ide látogatott, ebbe a lepukkant, nem túl életvidám vagy bizalomgerjesztő kis cukrászdába: pontosan mit parancsol?

Látszólag hosszú tanakodás vette kezdetét, de a hölgy bő húsz másodpercnél nem fáradozott vele tovább, inkább tisztelettudóan megadta magát és ragaszkodott hozzá, hogy kikérje Castiel véleményét, elvégre „ő a szakember” – ettől Castiel büszkeségében olyan hangot hallatott, mint egy kövér és öreg kanmacska, amit jókor simogatsz jó helyem. Így végül a hölgy az általa ajánlott négy-ötféle süteményt csomagoltatta be, egy fagyi kelyhet pedig a cukrászdában kívánt elfogyasztani – közben nevetgélve megjegyezte, hogy ezzel nyugtatja magát a „fellépések” előtt, ami újabb rövid beszélgetést indított el kettejük között.  Miközben a költőnő helyet foglalt az egyik ablak melletti asztalnál, Castiel magához rendelte Alfie-t azzal a paranccsal, hogy készítse el a rendelést, mert neki gyorsan telefonálnia kell egyet.

A műhelybe vonult, ahol enyhén remegő kezekkel tárcsázta Dean számát. Férje két csöngetés után felvette, arra viszont lehetősége sem volt, hogy megszólaljon, mivel Cas ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele, hogy Sonya itt van, ha pedig Raphael miatt semmiképp nem mehet el a mai dedikálásra, addig fogja aláíratni vele a könyvet, amíg náluk tartózkodik {úgyis kellőképp bevágódott nála, vagy mifene}, úgyhogy Dean villámgyorsan vegye magához a kötetet, pattanjon be az Impalába, és most azonnal jöjjön ide, vagy két hétig ne álmodjon semmiről, aminek minimális köze is van a szexhez. Meg sem várva a választ, bontotta a hívást, aztán visszarohant az üzlet első részébe, ahol Alfie már a tejszínhabot fújta a jókora adag fagyi tetejére. Mikor végzett, büszkén átnyújtotta a poharat Casnek, aki hálásan megköszönte. Miközben bal kezében egyensúlyozott a tálcával, azon kattogott, hogyan engesztelhetné ki Deant. Mert valahogyan muszáj lesz, biztosra tudta – oké, talán kicsit csúnya húzás volt az előbbi, de a cél szentesíti az eszközt, ez közismert és enyhén klisés tény. Maximum gyorsan félretesz egy pitét a kedvencéből, amíg el nem viszik az utolsót, este pedig meglepi valami különlegessel vacsora után. Az általában működni szokott.

Kivitte a desszertet Sonyának, aki legnagyobb meglepetésére arra kérte, hogy üljön le hozzá – már ha nincs túl sok dolga. Mekkora szerencse, hogy pont nem volt. Miközben a nő az édességet kanalazta, szóba elegyedtek. Castiel a beszélgetés elején még feszengett, hadart és dadogott, fogalma sem volt, mit mondhatna neki, ahogy az is talány volt, egyáltalán miért akarna egy olyan fantasztikus művész, mint „Sonya Kibaszottul Csodálatos Blade” vele társalogni. Aztán teltek a percek, a könnyed témák váltották egymást, és lassan fel sem tűnt neki, hogy az egyik kedvenc költőjével az asztal túloldalán társalog. Percről percre jobban felengedett; röviddel később már egyáltalán nem az lebegett a szeme előtt, hogy ez a nő mennyi könyvet meg verset tudhat magáénak, vagy hány tízezer ember rajong érte – egyszerű, hétköznapi személyként hallgatta a véleményét, és kifejezetten tetszett neki, amit hallott.

Sonya kedves, közvetlen, jó humorú nő volt, aki nem csinált különösebb problémát a kínos kezdeményezésből, illetve Castiel legelső reakciójából, hisz elárulta, némileg hozzászokott már az évek alatt, hogy az emberek esetenként furcsán reagálnak, ha megjelenik valahol. Nagyon furcsán. A diskurzus közben számtalanszor megdicsérte a desszertet, egyszer-kétszer hálásan végigsimított Castiel vállán, akit mérhetetlen büszkeséggel töltött el, hogy a másiknak is tetszik az ő munkája. Mert ez volt az ő hivatása; olyan édességeket készíteni, aminek később még a gondolatára is összefut az emberek szájában a nyál.

A fagylalt már rég elfogyott a kehelyből, ők azonban zavartalanul csevegtek tovább. Épp Sonya top tíz legnagyobb színpadi égését elemezték ki – valójában Castiel csak hallgatott és nevetett, nem mert példákkal előhozakodni, hiába emlékezett az összes kínos közszereplésére ábécésorrendben –, amikor kivágódott a cukrászda takaros kis ajtaja {a felette lévő pici csengő csak majdnem szakadt le tőből a plafonon lévő gerendával egyetemben}, és egy nagyon dühös Dean Winchester lépett be a helyiségbe. Bár az üzlet hatalmas volt, egyetlen századmásodperc alatt kiszúrta az ablak melletti párost – kiszagolta az onnan szállingózó félelmet –, és öles léptekkel indult el feléjük.

– Sziasztok – varázsolt bájos mosolyt az arcára, miközben a szemeivel szánalommal vegyes megvetést intézett a zavartan rávigyorgó nő felé. „Nekem lehet, baszd meg, neked meg nem” stílusban átkarolta Castiel vállát, megcsókolta a homlokát, majd legyőzve a kísértést, hogy lendületből nyakon vágja vele, egyszerűen átnyújtotta neki a könyvet.

– Dean – kulcsolta párja ujjaira az övéit sötétrózsaszín pírral az arcán. – Ő itt… Sonya Blade, akiről már annyit meséltem – mutatott az asztal túlsó vége felé. – Sonya, bemutatom a páromat, Dean Winchestert.

Dean vidáman kinyújtotta a kezét, majd mikor a költőnő elfogadta azt, az enyhén szarkasztikus örvendek után ártatlanul mosolyogva hozzáfűzte: „Kegyed az, aki miatt a héten csak a Casa Eroticára számíthatok esténként?” A kínos nem is igazán ez volt, hanem, hogy Sonya pontosan tudta, miről beszél a férfi, így még jobban zavarba jött.

A kellemetlen szituációt Castiel próbálta oldani, aki nevetve biztosította a művésznőt, hogy kedvese csak viccel. Kár, hogy ezt már senki nem hitte el neki. Igazán még ő sem.  Amikor már végképp elviselhetetlen lett a hármójuk közti kínos csend, Cas úgy gondolta, ideje elvinni Sonya elől az üres kelyhet. Dean meg úgy gondolta, segít neki, nehogy meghúzza a hátát cipekedés közben. Amíg ketten elvitték azt az egy szem fagyis poharat, Castiel megkérte a nőt, hogy dedikálja a könyvét, már, ha nem túl nagy kérés. Szerencsére kedvese olyan bátorító tekintettel meredt a hölgyre cirka fél percig, hogy egyszeriben nem tűnt túl nagy kérésnek.

Mikor beértek a cukrászda műhelyébe, Cas idegesen fordult a másikhoz.

– Ez meg mégis mi a jó büdös fene volt?

– Nem értem, mire gondolsz – vont vállat Dean vigyorogva.

– Mi bajod vele? Csak egy rohadt autogramot szerettem volna! Olyan nagy kérés ez?!

– Na, álljunk meg egy röpke pillanatra, virágszálam! Mióta imádod a nőt, olyan három éve, igaz? – gondolkozott el egy másodpercre. – Egyszer is ez idő alatt hallottál tőlem egyetlen rossz szót róla? Nem hiszem. Még azt a kikúrt festéket is én vettem meg, amivel kimázoltad a nappalit. Nem szólok bele, kiért rajongj, tudhatod, hogy sosem tettem. De 1., amikor egy rohadt könyv miatt szexelvonással fenyegetőzöl, ne várd, hogy jó pofát fogok vágni a dologhoz. 2., Igaz, csöppet árulásnak éreztem, de még ez sem lett volna túl nagy gond, ha a nő tartaná magát ahhoz, hogy… nem is tudom… mondjuk kurvára házas és van egy tök aranyos gyereke, szóval nem próbálna meg a bugyijába rángatni két mondat között!

– Nem is próbált! A féltékenység teljesen elvette az eszedet.

– Baszki, Cas, hát tényleg, te meleg vagy! Hogy is láthatnád a jeleket?

– Ez nevetséges – röhögte el magát összeráncolt szemöldökkel. – Nincsenek is jelek.

– Oké – bólintott elgondolkozva. – Hány percet beszéltetek? Összesen.

– Mit tudom én? Harmincöt-negyven – vont vállat.

– Legyen negyven. Ez idő alatt csavargatta a haját, miközben dumáltatok?

– Minden nő csavargatja a haját, Dean!

– Hála az égnek, hogy nem vagy hetero, mert biztos nem hódítanál nagyon a nőknél – temette a tenyerébe az arcát szenvedve. – Következő; simított végig a karodon?

– Igen, egyszer-kétszer az elején. De csak, hogy ne legyek ideges.

– Jézus fasza! Mi vagy te, tizenöt éves hülye kamasz, aki most veszti el a szüzességét, hogy nyugtatni kelljen?!

– Kezd elegem lenni belőled – sziszegte dühösen.

– Kacarászott idiótán olyan dolgokon, amik nem is voltak viccesek? – folytatta a vallatást válaszadás nélkül.

– Talán… de csak egyetlenegyszer. És kizárólag azért, mert nem akart megsérteni.

– Houston, segítség! Kibaszott nagy baj van! – nyögött fel a plafonra függesztett tekintettel.

– Most fejezd be! – szólt rá élesen a cukrász.

– Nyalta meg az ajkát egyszer is, miközben folyt a bájcsevej? – folytatta Dean, már egészen belelendülve a kérdezz-felelekbe.

– Igen, de az bármitől lehet. Ízlett neki a fagyi. Vagy kiszáradt a szája.

– Én meg tényleg veled meg a jámbor lelkeddel csináltam azokat a mocskos dolgokat múlt szombaton? – meredt maga elé rezzenéstelen arccal. – Egyszerűen nem hiszem el.

– Oké, rendben, nyertél! Lehet, hogy tényleg flörtölt velem.

– Az a ribanc – szűrte a fogai között szikrázó tekintettel. – Te meg még hagytad neki?!

– A jó Isten áldjon meg, most az előbb elemezted ki teljes részletességgel, miért lennék csődtömeg, ha nőkkel is tudnék kezdeni. Szerinted feltűnt, hogy el akar csábítani?

– Így már mindjárt jobb – húzta magához a férfit a karjainál fogva, majd mosolyogva a hajába csókolt. Egy nehéz sóhaj után kissé eltolta magától és a szemébe nézett. – Nem akarom, hogy félre érts. Nyugodtan dumálj vele. Vagy bárkivel. Tudod, hogy sosem szólok bele. De azt hiszem, jogosan idegesít, hogy azután is szinte szemmel vert, hogy bemutattál neki, mint párodat. Nem foglak eltiltani senkitől… ha nő, akkor meg végképp nem – vigyorgott le Casre, aki ekkor szerelmesen a bordái közé könyökölt. – Csak tartsák tiszteletben, ha foglalt vagy. Ennyi az egész.

– Be kell látnom, ez egész korrekt ajánlat – bólintott derűsen. – És oda fogok figyelni mostantól, ígérem.

Gyors csókot váltottak, majd rájöttek, hogy 1., Castiel elvileg ebben a pillanatban is dolgozik és 2., Sonyát elég rég ott hagyták az asztalnál. Feszes tempóban tértek vissza a cukrászda vendégeknek fenntartott részébe, ahol meglepetten tapasztalták, hogy a nő még mindig ugyanott ül, és Cas könyve felett gondolkozik. Valószínűleg valami frappáns szöveget próbál kitalálni – ami a Winchester titkos reményei szerint nem tartalmazta a telefonszámát. 

Szerencsére nem volt túl sok vásárló, így Alfie nemes egyszerűséggel némi pihenőre küldte Castielt, aki eztán el is indult Sonya felé, arra számítva, hogy kedvese követi. Dean azonban a karja után nyúlt, és visszahúzta, így újra szemtől-szemben álltak egymással.

– Én szerintem megyek – mosolygott a kék szempárba vidáman. – Este érted jövök zárásra, ha úgy megfelel.

– Azt megköszönöm. Biztos nem baj, ha beszélgetek vele még egy kicsit? – mutatott bizonytalanul a háta mögött ülő költőre, jóllehet előre tudta a választ.

– Biztos. De azért vigyázz vele! Nem igazán bízom benne – lopott diszkrét búcsúcsókot a férfitól, majd elengedte a kezét, és elindult az ajtó felé, a cukrász pedig utána ment, hogy kikísérje. Egy lépés után azonban megtorpant. – Tudod, nem akarok nagyon dicsekedni vagy hasonlók, de én is tudok legalább olyat írni, mint ő.

– Valóban? – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, előre rosszat sejtve. – Figyelek, Mr. Whitman.

Dean megköszörülte a torkát, lehunyta a szemét, hogy felkészüljön a legújabb mesterműve előadására, majd felvette a lehető leghihetőbb világfájdalmas arckifejezést, amivel aztán egyenesen Castielre nézett. Végül fojtott hangon nekikezdett: A rózsa vörös, / az ibolya kék. / Ha tovább flörtöl veled, / a tortatartóval verem szét a fejét.

Ebben a pillanatban Castielnek új kedvenc költője lett.