„Szeretnélek boldoggá tenni, amiért fényem lettél a
sötétségben. Az enyémnek akarlak tudni, és a tiéd szeretnék lenni. Szeretném,
ha te volnál minden ébredésemkor az első, a halálos ágyamon pedig az utolsó,
akit látok. Szeretném, ha ezentúl minden kellemes és kellemetlen emlékünk közös
volna, amelyeket hosszú évek múltán, a kandallónkban lobogó lángokon merengve,
nosztalgiázva idézhetünk. Mert te vagy az, aki jobb emberré tesz. Aki támogat,
aki ösztönöz, aki megerősít, és aki mellett mindezek ellenére attól sem félek,
hogy jelentéktelen ember maradhatok.”
– Lakatos Levente
