2017. április 6., csütörtök

To Find a Home

 „Mióta elment, alszik a testem, de izzás van a bőröm alatt, fájdalmas tűz, és ezt senki, de senki nem hatástalaníthatja többé.” 
– Szabó T. Anna


Hey!

Igen, élek, vagy legalábbis valami olyasmi. Eltelt az olasz fesztivál, bezsebeltünk egy-két díjat, ami szerintem főleg nekünk volt hatalmas meglepetés, most pedig, amikor mindenki abban reménykedik, hogy vééégre egy kis pihi jön a sok hajtás után, rá kell döbbenni, hogy nem, baszki, rohadtul nem, valakinek... khm... ugyanis még le kell érettségiznie idén angolból. Jesus Christ, mind meghalunk.
Az írás az utóbbi időben ritka szarul megy, a suli – már nem is szidom, áh –, miatt élni alig tudok, ráadásul a gép is cserben hagyott az elmúlt napokban, így... ja, nagyjából minden összejött, aminek hála az életkedvem vörösre csapkodja a béka popóját. DE! {Mert mindig van de.} Tavaszi szünetben remélhetőleg kitombolhatom magam blogolás tekintetében, mert annyi, de annyi, de annyi Destiel-ötletem van, hogy az valami őrület, csak a jelenlegiekben időt nem találok a megvalósításhoz. No, de ami késik, nem múlik, ahogy a mondás tartja. Inkább mutatom is a frisst.

jellemzők: sad end, angst, Dean POV – E/3., songfic: Passenger – Let Her Go, ember!Dean, tömény fájdalom, major character death, season 9, a fordítás/ferdítés minden jogát fenntartottam

Jó olvasást! {És előre elnézést kérek mindenkitől.} ٩(◕‿◕)۶




Csak akkor hiányzik a fény, amikor már alig pislákol.


Mélyet szívott a kocsma dohos, cigarettafüsttől és alkoholszagtól fullasztó levegőjéből. Az émelyítő elegy egyszerre töltötte el undorral és megkönnyebbüléssel. A gyomra kezdetben még ennyi év után is hevesen tiltakozott az ezúttal kivételesen jól érezhető, visszataszító szagok, ízek ellen, de a makacssága erősebb volt, a büszkeségéről végképp nem szólva, így rövidesen csendre intette a teste áruló megmozdulásait – elvégre ez közel sem olyan alkalom volt, amikor megengedhette magának azt a luxust. Ha őszinte akart lenni, nem is érdemelte volna meg.
Már ismerte a környezetet. Az eltelt napok után talán túlságosan is jól. Pontosan neki való hely az ilyen, állapította meg tompán. Olyan volt ismét, a héten sokadjára belépni ide, mint egy olyan otthonba visszatérni, ami igazán sosem volt neki. Vagy csak már nem volt. A saját szarsága miatt nem.


Csak akkor hiányzik a Nap, amikor havazni kezd.


Meghúzta a pohárban maradt whiskeyt, és rögtön intett a csaposnak a következőért. Miközben az szokott közönnyel meg tettetett elfoglaltsággal az arcán töltött neki, ő szintén színlelt érdeklődéssel szétnézett a lepukkant helyiségben – bármit, csak beszélgetniük ne kelljen. Ma is minden pontosan ugyanúgy nézett ki, mint eddig bármikor.
A halk, alig hallható, mégis bosszantóan nyomasztó zene, ami csupán lapos alapzajként szolgált a folytonos csörömpölés, hangos nevetgélés és úgyszintén nem visszafogott ordítozás mellé. 
A fiatal szerelmesek az egyik eldugott sarokban, akik most sem – sosem tudták levenni a kezüket egymásról, és úton-útfélen túlfűtött nyelvtáncba bonyolódtak. Minden bizonnyal ide szöktek a szülők, az iskola, a viták, a felelősség meg az őket meg nem értő világ elől. Pontosan tudták, a kocsma örökös félhomálya mind elől elbújtatja őket néhány örökkévalóságnak tűnő órára. 
Ebben a pillanatban szinte láthatatlan mosoly suhant át az arcán. Mit meg nem adott volna anno, ha neki is lehetnek ilyen évei! Újabb kortyot ivott, a tekintete elszakadt a csókolózó kamaszoktól. 


Csak akkor jössz rá, hogy szeretted, amikor elengeded.


Az üvegszilánkokra pillantott, amik az ajtó mellett árválkodtak. Még hétfőn kerültek a padlóra, mikor az egyik helyi, nagykutyának számító faszi szétverte a másik fején a sörét, ami miatt aztán kisebb tömegverekedés tört ki az így is lestrapált porfészekben, a takarító pedig nem vette észre az összes darabkát zárás után, azóta meg már kurvára senkit nem érdekelt annyira, hogy egy szót is szóljon miatta.
Észrevette a bőrszoknyában billegő, feszes fenekű szőkét, akivel tegnap hazament. Már a motelba. Gondolkodás nélkül felé biccentett, mire annak vörös ajkai széles mosolyra húzódtak – lehet, nem felejtett el mindent, akármilyen részeg is volt. Megint maga elé bámult, próbálta felidézni az ominózus eseményeket. Meglepően kevés képkocka akadt, ami rémlett, kisebb erőlködés után néhány azért csak beugrott még. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Nem a gyönyörűségtől, mint régen, az jó ideje elmúlt – ez, mint mindig, ma este is embertelenül felhúzta, így inkább kiitta a poharát. Az eddiginél jobban marta a torkát az alkohol. Szinte kellemes volt a fájdalom; vagyis kellemesebb, mint a másik. Maga elé meredt. Valami elromlott. Valami tönkrement. Vele. Benne. Érthetetlen. A lány csinos volt, a szex meg jó. Csak élvezni nem tudta, hiába tette oda magát teljesen. Valami, lassan ezer évnek tűnő idő óta összetört benne, és még mindig nem volt képes rendbe hozni. Vagy legalább rájönni, mi az. 
A pohár fenekére nézett. Fájt a gyomra, a görcs nem akart múlni – sosem akart –, sőt, ami ennél is rosszabbnak tűnt, északabbra, a mellkasa tájékán is megint hasogatni kezdett valami. 
Sosem akart elmúlni. 
Rendelt egy újabb pohárral.


Csak akkor jössz rá, hogy voltál már magasan, amikor a mélyben találod magad.


Aztán ott volt a szakállas öreg, aki múlt éjjel is ugyanígy feküdt a bal szélső asztalnál. Még mindig – vagy már megint részeg volt. Végül is, mindenkinek kell valami hobbi. Hosszan figyelte a kábult tagot. Szórakozottságában megint megrándult a szája széle, de a másodperc töredéke alatt ismét kifejezéstelenné váltak a vonásai – ilyen múlttal, vagy szimplán csak másfél hónappal a háta mögött ő az utolsó, akinek joga van mások nyomorúságán derülni; még ha ezzel nyomná is el az őt emésztő kínokat. Nem számít, kibaszottul semmi joga hozzá. Inkább a frissen teletöltött poharára nézett. Szánalmas boldogság futott át rajta. Úgy méregette a benne lévő italt, mintha híres szakértője lenne – valójában csupán a függője volt. Hezitálás nélkül érte nyúlt.


Csak akkor utálod az utat, amikor hiányzik az otthon.


A szemhéja nehezedett, a fények összemosódtak, a háta mögötti hangok egyre tompultak. Még két kört lehúzott a legeslegutolsónak kinyilvánított után. Ahogy mindig. A gyomra már nem fájt, csupán kellemesen bizsergett. A görcs valamelyest lazult odabent – vagy naivan dédelgetett reményei szerint végképp szétmarta a whiskey. A mellkasa viszont sokkal, de sokkal rosszabb lett; lángolt az egész, a melleit mintha több kannányi gázolajjal locsolták volna fel, amire aztán kegyelemdöfésként ő dobta rá a végítéletet elhozó gyufaszálat. A szíve végképp bebizonyította, mekkora egy áruló rohadék. Szúrt, feszített, szorított, égett odabent. Már hetek, hónapok óta. Menni akart, kiszakadni a testéből, és futni, rohanni, menekülni őutána, aki úgy is magával vitte, hogy egy szót sem szólt róla. Legalább kérdezte volna meg!
Minden este egyre rosszabb lett.
A kábult öreg rég biztatóbb látványt nyújtott, mint ő, de most ez sem tudta foglalkoztatni. Csendben meredt maga elé. Eddig a tömeget, az embereket, azt a kibaszott szar zenét hallgatta, de most minden megszűnt. A pultnál könyökölt, néha pihenésképp a lakkozott fafelületre hajtotta a forró fejét. A széken még valahogy fent tudott maradni. Vele szemben, a falra függesztett polcon sorakoztak a piák tucatjai – a héten {természetesen kísérleti jelleggel} mindhez volt szerencséje. Látszólag percek óta a Jim Beammel szemezett, de nem azt látta maga előtt.
Kék, lélegzetelállító, bassza-meg-a-kurva-Isten-de-gyönyörű szemek. Sötét haj. Rövid. Nem agyonhajlakkozott, mégis csillogó. Szanaszét álló hajtincsek. Durvának tűnő, de meglepően selymes. Kedves arc. Összevont szemöldök. Kék-zöld foltok a robusztus felsőtesten. Izmos karok. Hibátlan fogsor. Bársonyos kézfej. Bőrkeményedés a tenyéren. Hosszú, vékony ujjak. Vágás a mellkas jobb oldalán. Rózsaszín, szép, puha ajkak. Borosta. Ballonkabát. Mindig tiszta cipő. Kék nyakkendő – rosszul megkötve, kifordítva. Szmoking. Tökéletesen ráöntve. Egy férfi. 


A poharad fenekére bámulsz, és reménykedsz benne, hogy egyszer még álmodhatsz egy utolsót; de az álmok oly lassan jönnek, és túl gyorsan tűnnek tova.


Nem szabadna. 
Nem lenne szabad így gondolnia rá. 
A barátja. Az Isten verje meg, hát a legjobb barátja, szinte a testvére! 
Egy férfi. Egy kibaszott angyal, aki miatta bukott el.
Ő pedig minden éjjel rá gondol, miközben valaki mással engedi ki a fáradt gőzt.
Nem szabadna mindenhol, mindenben őt látnia. 
Minden undorító, érzelmes dalban őt hallania.
Valósággal sóvárognia utána. 
Vagy azt érezni, órákon belül belehal a fájdalomba. 
A mellkasában tomboló ürességbe. 
Hogy belepusztul a hiányába. 
Nem szabadna csak azért minden este a sárga földig leinnia magát, mert másképp nem bírja ki az éjszakát, az ébren átvirrasztott órákat.
Mert már a munka sem hoz megnyugvást, pedig minden szörnyet megölt, ami eddigiekben az útjába került. Minden démont visszaküldött a Pokol tüzére, az összes szellemet elpusztította, és vámpírok egész csapatát fejezte le. De egyik sem kapcsolta ki kellőképp. 
Nem kellene mindig mással hazamennie. 
Minddel lefeküdni, csak, hogy felejthessen.
De máshogy szétmarcangolja a felismerés, hogy nincs vele.
És ami még rosszabb: talán már soha többé nem is lesz.
Lassan felemészti a bűntudat, amiért akkor puszta meggondolatlanságból elküldte.
Ő pedig vita, sőt, egyetlen szó nélkül elment.
Csak még egyszer, utoljára rámosolygott. Őszintén, kedvesen, szeretetteljesen.
És most nem találja, hiába járta be utána a fél országot.
Sehol sem találja.
Hiába kereste a föld alatt is.
Hiába imádkozott.
Hiába könyörgött.
Hiába zokogott.
Semmi nem használt.
Elment, és nem jön vissza.
Nem kellett volna elengednie.
Soha nem szabadott volna elengednie.


Őt látod, amikor lehunyod a szemed; egy nap talán megérted, miért hal meg minden, amit megérint a kezed.


Hangosan felnyögve megdörzsölte a szemeit. Észre sem vette, hogy elszunnyadt a pulton fekve. Napok óta ez volt a leghosszabb alvás, amit össze tudott hozni, ez némi elégedettséggel töltötte el. Ásítva kinyújtóztatta az elgémberedett tagjait, de hirtelen szédülni kezdett, így inkább rögtön visszadőlt a kellemetlenül felmelegedett fafelületre – hátha összehozhat még egy ilyet. A feje tompán hasogatni kezdett. A csapos ekkor maga elé bámulva, fejcsóválva motyogott valamit arról, hogy a szerelem bizony milyen lassan jön, aztán egy szempillantás alatt tovább is repül. Először fel sem tűnt neki, mennyire kevesen maradtak a pubban, így tisztán hallotta még a halk szavakat is. Mélyet sóhajtott válaszul, de nem emelte fel a fejét, csak képzeletben megforgatta a szemeit. Szívességet tett volna a fickónak azzal, hogy meghívja egy körre, hadd lazítson egy kicsit – vagy legalább ne pofázzon baromságokat. Aztán magának tett volna szívességet azzal, hogy a biztonság kedvéért kiveri a fogsorát. Csak, hogy biztos ne pofázzon baromságokat.
Végül nem hívta meg, de ő ivott még egy kicsit.


Őt látod akkor is, amikor azzal a jól megszokott ürességgel a szívedben éjjelente a sötét plafont bámulod.


Most egy vörössel lépett le a kocsmából. Járni is alig tudott, de nem érdekelte, különösebben a lányt sem. Közös megegyezés alapján ezzel is a motelba mentek. Koszos és rendetlen volt, a tőle szokatlan igénytelenség már belépéskor tökéletesen visszatükröződött a helyiség kinézetéből. A tegnapelőtti hamburger maradéka még mindig az ágy melletti kis asztalon tétlenkedett, az ágynemű pedig szanaszét hevert a földön, mintha valaki reggel mérgében dobálta volna szét őket, de ebből sem csináltak nagy gondot. Lezavartak két menetet, ami csodával határosnak tűnt ilyen részegen. 
Megint nem érzett semmit. Elélvezni is csak azért tudott, mert a testének szüksége volt rá. Egyszerű biológia. Igazán megkönnyebbülni viszont minimális esélye sem volt. Nem is a vöröst – a nevét már a bemutatkozás pillanatában elfelejtette –, látta maga alatt. Ennek zöld szemei voltak, nem kék, ezért onnantól kezdve, hogy észrevette, mindenhova nézett, csak a tekintetük ne találkozzon. A lány nem vette igazán zokon, ő is folyton máshova figyelt.
Szex után felkelt, és remegő lábakkal elindult lezuhanyozni, ezzel visszafogottan célozva rá, hogy a vendégnek ideje hazaindulni. Lefutották a szokásos kört, miszerint „jóvolt-igen-majdhívlak-oké-szia-helló”, de mindketten tudták, hogy még telefonszámot sem cseréltek. És ez így volt rendben. A lány is és ő is megkapta, amiért jött, békében váltak el, feleslegesnek tűnt tovább bonyolítani valamit, ami alapjáraton ennyire egyszerűen ment.
Feszítő mellkassal és égő szemekkel állt be a forró víz alá.


Őt látod, amikor álomba merülsz, de már nem érintheted vagy tarthatod meg; mert túlságosan szeretted, és túl mélyre süllyedtél.


Zuhanyzás után visszabotorkált az ágyába. A szobában már csak az éjjeli szekrényen lévő kislámpa világított sápadt fénnyel. Zsibbadó, engedelmeskedni csak nehezen akaró karokkal kapcsolta le, amitől aztán kínzó sötétség töltötte be a helyiséget. Innen nincs hová menekülni. Magára húzta a takarót, és a párnába temette az arcát. Minden mozdulat, minden lélegzetvétel fájt. Mikor megérezte, hogy az ágyneműnek olyan illata van, mint a lánynak, szentségelve a földre hajította. Neki nem virág vagy vanília édes aromája kellett. Semmi ehhez hasonló faszság! Az Övét akarta. Az övét, amit igazán definiálni sem tudott {hiába ismerte évek óta}, mert egyszerűen sosem érzett ahhoz hasonlót. Nem volt még egy olyan illat, mint neki. A hajának, a ruháinak, a testének – még ha csak porhüvely is volt az a test. És nem volt még egy, amit ennyire vágyott volna ismét érezni, megízlelni. Lassan azonban kénytelen volt elfogadni, valószínűleg nemhogy lehetősége sem adódik rá több, de már kezdi elfelejteni, pontosan milyen is volt. 
A hátára fordult és a derekáig húzta a paplant – nehogy megérezze azon is a lány parfümjét. Némán meredt a sötét plafonra. Újra Rá gondolt. Mindig Rá gondolt. A gyönyörű, bosszantóan kék íriszekre, a kedves arcra, a rózsaszín ajkakra. Már az sem érdekelte, hogy a legjobb barátja, akit lelki szemei előtt lát, ráadásul egy férfi. Túl sokáig tagadta le az érzéseit. Főként önmaga előtt. Úgy pedig, hogy több mint fél év sikertelen keresés után kezdi elhagyni a remény, valóban lényegtelennek tűnt, hogy már ébren is róla álmodik. Úgysem fogja megtudni.


Csak akkor jössz rá, hogy szeretted, amikor elengeded.


A szíve lángolt, feszített odabent. Menni akart. Csak menni utána, és vissza sem nézni többé, mert hónapok keserves szenvedése kellett, hogy végre rájöjjön; hozzá tartozik. Az ezerszer péppé vert teste és a Pokolban negyven évig kínzott, úgy ahogy van elbaszott lelke is hozzá tartozik. Mindkettő az övé. Már akkor az övé volt, amikor majdnem tíz évvel ezelőtt az Úr egyik angyalaként kiragadta a kárhozatból. Mindvégig az övé volt. De már nem találja. Még ha minden sejtje is érte ordít, sehol nem találja.
Közel hét hónapja azt kérte tőle, hogy menjen el, mert az öccsének kellett segítenie, ő pedig nemes egyszerűséggel, akadékoskodás és kifogások keresése nélkül azt tette. Mindig azt tette, amit a vadász kért tőle. És most... most pont emiatt élte át újra meg újra a földi poklot, ezért érezte, hogy minden éjjel meghal egy kicsit. Ezúttal azonban nincs senki, aki kiragadja a végromlásból, akárhogy is szenved. Mert az Úr hajdani angyala egyszer s mindenkorra elbukott Dean Winchester miatt, aki eztán emberként hagyta magára. 
Amint visszajátszotta magában a múlt eseményeit, a bűntudata újra fojtogatni kezdte. 
Elindult a szokásos kör. 
A szíve lángolt, feszített odabent. Mintha magát törné össze. 
A teste remegett a nagy, rideg franciaágyon. 
A kezei erőtlenül szorították a lepedőt.
Ő a sötét plafonra bámult. 
A homlokán hideg izzadtság folyt le, az arccsontján forró könnyek. 
A mellkasa egyre jobban hullámzott a kínoktól.
Felült, és a tenyerébe temette az arcát.
Még jobban remegni kezdett.
Hangtalanul zokogott ki tudja, meddig.
Aztán a sötét plafonra nézett, és hosszú hónapok után utoljára elcsukló hangon könyörgött Istennek, hogy adja vissza az angyalt. Az ő angyalát.


És elengeded.


Hajnali háromnegyed kettő után négy perccel két szirénázó rendőrautó és egy rohammentő állt le az eddig csöndbe burkolózott, aprócska motel előtt. A rendőrök hamar rájöttek, hogy nincs rájuk túl sok szükség a helyszínen. A mentősök valamivel később ismerték be ugyanezt.

Tizenkét perccel később elszállították a férfi holttestét, aki a motelszobájában részegen főbe lőtte magát.



1 megjegyzés:

  1. ez olyan gyönyörűséges volt, zokog a lelkem
    ( nem tudok semmi értelmeset írni, tényleg gallyra vágtál, hahahah )

    VálaszTörlés

Szablon wykonała Sasame Ka dla Zaczarowane Szablony
CREDITS
Model1 Model2 Texture1 Texture2 Texture3